Aztán nőttek, és az egyik így szólt:
– Most megélünk majd a púpjainkból.

A másik gőggel fejet fordít menten:
– Két púpom van, nemesebb a lelkem.

Te szegény vagy, egy púpod van, így hát
másképp járjuk meg az élet útját.

Vélem maradsz, szolgálsz szorgalommal,
két púpomat a te egy púpoddal.

S ettől kezdve Kétpúpú parancsolt:
„Főzz ezt, főzz azt.” S az szegény csak pancsolt.

„Pitymallatra pucold meg patámat.”
„Tedd nyakamba evő-szalvétámat.”

„Tükröt hozzál, hadd lám, hogy a púpom,
nem csúszott-e félre tán az úton?

Mert a tiéd munkára való kúp,
ám az enyém szépséges divat-púp.”

Szomorkodott szegény egy púpjával,
cihelődött a retyerutyával,

himmi-hummit rakott a hátára,
s elindultak a homok-vásárra.

Mentek, mentek, amíg jött egy ember,
szakállas volt, burnuszos a berber.

A két tevét a vásáron meg is állította.
„A kétpúpú megülni jó, ilyet áhítottam.”

S fölugrott a két púp közé, mint zsokék nyeregbe.
A kétpúpú tajtékzott és kiabált remegve:

„Őrá üljön, ő a szolgám. Hogy merészel, kérem!
Az én púpom nemes két púp, nemespúpú vérem.”

Ám a berber, bár nem barbár, a nemesi púppal
nem törődött, megszoktatta emberrel és úttal.

Az egypúpú pedig boldogan baktatva
indult oázisba, ment a sivatagba.