Emlékszik ugye, édes nagyapóka, lelkem, hogy az elmúlt nyáron mi volt a főjátékunk a nagybaconi kertben? De mennyire emlékszem – hallom nagyapóka kedves dörmögését –, telerajzoltátok a csűrkaput mindenféle fajta autóval, lövöldöztetek rájuk nyílvesszővel, s mind összelyukasztgattátok, ebadták.
Hát bizony, édes nagyapóka, nadselűbb játékot is kitalálhattunk volna, mert végül is, hiába lőttük szíven ezt vagy azt az autót, mit értünk vele? Ha igazi autó lett volna, s a célba találattal mienk is lesz vala – így lett volna értelme annak, hogy rostává lőttük a nagyapó csűrkapuját. Nem is felejtem el soha, hogy egyszer nagyapó elnevette magát, amikor mi javában lövöldöztünk. – Hát maga mit nevet, nagyapó? – kérdezte nagyanyó. – Én azt – mondá nagyapó –, hogy ha igazi gazda volnék, mint amilyen Huszár nagyapó volt, bizony, nem engedném, hogy a csűrkaput így elcsúfítsák. Ó, édes nagyapóka lelkem, egyem a drága jó szívét – sosem felejtem el ezt a mondását. De térjek a dologra, ugye?
Tetszik tudni, minthogy Pesten is később nyílt meg az iskola, mint rendesen, kezdtem unni a hosszú vakációt, és Cenci néni engedelmével vendégeket hívtam a Rózsadombra. Összesen öt vendég jelent meg a nyolc meghívott közül, nevezetesen: Andris bátyám, Duci, Tomi, aki, amióta megtanult velocipédezni, egészen megváltozott, s nem bújja folyton a történeti könyveket, végül Majmonidesz Matyi és Muki. Természetesen ki kellett eszelnem valami nadselű játékot, és ki is eszeltem.
– Van nekem egy nadselű gondolatom – mondám én, mire egyhangúlag kiálták:
– Ki vele!
– Az nekem az én nadselű gondolatom, hogy rendezzünk lóversenyt.
– Lóversenyt? – kérdezte gúnyosan Majmonidesz Matyi – Talán a csacsiddal?
– Mit? A Matyival? – tört ki a kacagás Duciból, akinek Pesten is éppoly egészséges a kacagása, mint Kisbaconban.
– Miféle Matyival? – lobbant szörnyű haragra Majmonidesz Matyi.
Alig tudtuk lecsendesíteni Matyit, s megértetni vele, hogy én iránta való tiszteletből és szeretetből kereszteltem Matyinak a csacsimat. De nem akarom a szót szaporítani: abban egyeztünk meg, hogy közülünk három lesz a versenyparipa, három a lovas, s amikor a paripák kifáradnak, a szerep megcserélődik. Nosza, kimentünk a rózsadombi rétre, ott sorshúzás útján Duci, Andris és Matyi lett a paripa, Egy, kettő, három, felpattant ki-ki a maga paripájára, aztán hajrá, előre!
Felséges szép őszi nap volt. Valósággal mosolygott reánk az öreg nap, s mintha biztatott volna: csak előre, édes fiaim, csak előre. Nagy bennetek az én gyönyörűségem. Nem messze tőlünk tehénanyók legelésztek bocikáikkal, pár lépéssel tovább néhány kocát vagy malacot őrzött egy tizenhat esztendős barna kislány. Ő is gyönyörködve nézte a mi lovaglásunkat, amikor jött nekem egy nadselű gondolatom: lovagoljunk el a sertésnyáj mellett, és tisztelegjünk a tizenhat esztendős barna kislánynak úgy, mint a katonák szokták. Általános helyeslés fogadta nadselű gondolatomat, s hipp, hipp, hurrá! kiáltással vágtattunk a disznók mellett, azazhogy így akartuk, de a sertések megijedtek a mi kiabálásunktól, nosza, szaladtak össze-vissza, s egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy köztünk szaladnak, mégpedig jóval gyorsabban, mint a mi paripáink.
– Kezet fogni! Összefogózni! – vezényeltem én harsányan, gondolván nadselűen, hogyha már el kell pusztulni, pusztuljunk együtt. Egy szempillantás alatt végigfutott bennem a már nem nadselű, de szörnyű gondolat, hátha kan is van köztük, s az rettentő agyarával össze-vissza hasogatja ifjú testünket. De hála istennek, kisült, hogy Kan úr – ahogy szokták mondani – gyáva kutya volt, s mindössze annyi történt, hogy paripáinkat ledöntötték lábukról és... most már valósággal kacagni látszott az öreg nap, és nemcsak látszott, de valósággal kacagott a tizenhat éves barna kislány. De hogyne kacagott volna, édes nagyapóka, lelkem, amikor lovasoknak, paripáknak karja, lába, összesen 24 darab, úgy összegabalyodott, hogy jó sokáig nem tudtuk kiválasztani saját karunkat és lábunkat a kar- és lábgombolyagból. Végre is kigomolyogtunk a gombolyagból, s együtt kacagtunk az öreg nappal meg a tizenhat éves barna kislánnyal, aki, miután jól kikacagta magát, Istennek ajánlott minket, összeterelte nyáját, és mendegélt utána oly szépen, oly kedvesen, mintha csakugyan a regiment után mendegélt volna, s kérdezte volna tőle a kapitány: hová, hová, barna kislány? S legeslegvégül egyértelműen megalapítottuk, hogy nem is volt olyan nagyon rossz az én nadselű gondolatom.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
