Míg az egyik fél, a férj vagy feleség esetleg a közös gyerekek kapcsán próbálja tartani a kapcsolatot, és a másikat figyelmezteti: adj neki enni, vidd edzésre, ellenőrizd a tanulásban!, addig Románia sokszor azt mondja: a történelem ítélőszéke neki ítélte a nála élő (magyar) gyermekeket, és Magyarországnak semmi köze hozzájuk. Útjaik elváltak, és ne próbáljon beleszólni abba, miként alakul a kisebb(ségi)ek sorsa, különben is, az európai normákat felülmúlva, kitűnően bánik velük. Az itt dívó nevelési módszerekbe ne vartyogjon más bele, és ha a neveletleneknek jár a szájuk, sokat követelőznek, jogaikat emlegetik, akkor megkapják büntetésüket: nem lehet külön homokozójuk, nem játszhatnak saját zászlócskáikkal, nem beszélhetnek bárhol madárnyelvükön... A gyerekek esetleg némi ajándékot kaphatnak külföldről, például: kettős állampolgárságot vagy anyagi támogatást a tanuláshoz.
A két ország kormányainak együttes ülései megszűntek, s a két fél kapcsolata annyira kihűlt, hogy már csak a sajtón keresztül üzengettek egymásnak. Miniszterelnökként Victor Ponta azt üzente Orbán Viktornak – aki szintén miniszterelnökünknek tekinti magát –, hogy ő ugyan Victor, de egyáltalán nem Viktor. Aztán a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter sem sokat lacafacázott, amikor nyíltan megtiltotta diplomatáinak, hogy részt vegyenek a román nemzeti ünnep megünneplésén. Most, amikor erről faggatták a román külügyminisztert, Teodor Meleşcanut, olajozottan válaszolt, mondván: nem akarja kommentálni azt a döntést, de biztosan megtalálják a módját, hogy túllépjenek ezen a helyzeten.
Sokáig úgy voltunk a román–magyar (v)iszonnyal, mint az optimista a rossz időjárással, csak abban reménykedtünk, hogy rosszabb már nem is lehet. Most, hogy tavaszodunk, úgy néz ki, megindult valami olvadásféle. A felek, ha gyanakodva is, de legalább már közelednek egymáshoz. A román külügyminiszter magyar kollégájához látogatott, és mire lehullnak a falevelek, reméljük, véglegesen vége lesz a háborúskodásnak. Ősszel majd Szijjártó Péter fogja a mostani látogatást viszonozni. Már folyik a tervezgetés a szebb jövő érdekében. Meleşcanu közös kormányülést javasolt. A külügyminiszteri látogatás előtt készült egy közvélemény-kutatás (direkt megrendelésre?), amely szerint Románia lakossága igen megtoleránsosodott a magyarokkal szemben, és ezt látva, Meleşcanunak nem kellett attól tartania, hogy ha magyarokkal paktál, rögtön lehazaárulózzák. Az említett felmérés szerint a románok 44 százaléka választana magyar polgármestert, 37 százalék magyar államfőt. (A gyakorlat nemigen mutat ilyesmit.) 72 százalékuk elfogadná még azt is, hogy magyar szomszédja legyen! A magyaroknál jobb megítélése nem sokaknak, csak a németeknek, a testi fogyatékkal élőknek, az időseknek, a fiataloknak és a megkérdezettektől eltérő vallásúaknak van.
Azt mondják, az összeröffenés máris kézzelfogható eredményt hozott, mert volt olyan ügyészségi idézés Marosvásárhelyen, amelyet a Római Katolikus Gimnázium ügyében kézbesítettek, és azt aztán saját kezűleg széjjeltépte az idézés után küldött kiküldött. Ugyanakkor, bár a kormánypárti Tudor Ciuhodaru előterjesztett egy törvénykezdeményezést, amely szerint „hat hónap és három év közötti börtönnel büntetné azokat, akik oly céllal tüntetnek, hogy megváltoztassák az alkotmányos rendet, megnehezítsék vagy akadályozzák az állam hatalmának gyakorlását”, de ezzel a javaslattal még saját párttársai sem értettek egyet. Lehet, mert csak a megokolásban mondta ki kerek perec, miről is álmodott. Csakis olyan megnyilvánulásokat torolna meg törvénye drákói szigorával, mint például Székelyföld autonómiájának nyílt követelése. Sokan félremagyarázták kezdeményezését, arra gondolván, hogy ezzel minden utcai tüntetést betilthatna, de ő tisztázta magát, mondván, hogy egyéb megmozdulásokat nem büntetne, csakis a magyarokét.
Ha ezzel kezdi, még akár sikerrel is járhatott volna.