Olasztelekre üzenem az alábbiakat azoknak, akikkel együtt arattunk, együtt csépeltünk valamikor. Előbb otthon a kollektivizálás előtt a csűrökben, aztán a szérűn, majd a kombájn mögött. Attól függően, hogy hol tartott a technikai fejlettség a faluban. Bizony nem volt könnyű hajnali fél ötkor kaszával a hátunkon nekivágni a mezőnek, s vágni a rendet, amíg a harmat fel nem száradt.
Ti, Fodor Mihály, Bartha Feri, Molnár Sanyi, hűségesek maradtatok az apátoktól örökölt földhöz, semmiért nem hagytátok volna, hogy más gazdálkodjék azon. Mi elég sokan, talán Erdővidéket tekintve túl sokan is, tanulásra adtuk a fejünket, s csak a nyári vakációban ténykedtünk a mezőn. Így sem a vetés, sem a répakapálás, sem a pityókaszedés nem terhelte a testünket. Apánk eggyel több malacot nevelt disznóvá, hogy öcsém s én is részesüljünk a házi kolbászból, oldalasból, szalonnából. Így teltek az évek, vendégek voltunk otthon egy idő után, de kapcsolatunk a falunkkal nem szakadt meg, csak időlegesen. Ha vonaton utaztam Kolozsvár felé vagy autóbuszon Vásárhely irányába, mindig csodálni tudtam a szépen művelt földdarabokat, a szélben ringó-lengő törökbúzát, a sárguló búzatáblát az egyetemi év vége felé. Hallom, hogy ez a gyerekkori illúziónak minősülő valóság eltűnik a szemünk ügyéből, mert jönnek a nagy-nagy gépek, melyek egybeszántják apáink keskenyke földdarabjait, s a törökbúza majd nem a padlásra kerül, s nem a csekák eszik meg, hanem az autók, traktorok, burrogó motorok, s franc tudja, még miféle masinériák. A törökbúzából nem trágya lesz, miután befejezte élelmiszer-funkcióját, hanem bioetanol, biodízel, tudományosan, úriasan mondva bioüzemanyag. Na, Fodor Mihály, nézheted a hiúfeljárót, nem kell felhordani a puliszkának valót, a molnárok dolga is lecsökken, énekelhetik immáron nyugodtan, hogy a garat, a garat üresen ásít.
S kinek válik hasznára mindez?
