Nehéz, izgató, talán megválaszolhatatlan kérdés, hiszen a kézenfekvő válasz az volna, hogy magyar az, akinek szülei, felmenői is azok voltak. Ám, ha ez így van, akkor ma a magukat magyarnak vallók jó részét ki kellene zárnunk nemzetünk sorából. Hiszen befogadó nemzetként talán épp azért maradhattunk meg – kis lélekszámú közösségként – magyarnak a történelem sokszor igen gyilkos sodrában, mert integráltuk, befogadtuk sorainkba a hozzánk csatlakozókat, megőrizve ugyanakkor sajátos nemzeti identitásunkat.
A „bujdosó székely” szerint háromféle magyar van. Egy részük kiszolgálja a hatalmon lévőket. Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, befogadják cselédnek, veszettebb lesz a veszett kutyánál. Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két lábára és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát a földhöz, melyen született, s mely a hazája. A harmadik nagy csoport: a nép. Akinek nincsen arca, az nem rossz, se nem jó. Tömeg. Nyáj. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért. De ő azt is mondja, hogy igaz magyarnak lenni akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik.
De mondják: magyar, akinek fáj Trianon. Aki számára közömbös, az érzelmileg nem tartozik ehhez a nemzethez. Borbély Zsolt Attila szerint a román válasz egy hasonló helyzetre az, hogy a „lehajtott fejet nem vágja le a szablya”. Mi, magyarok nem tudunk így gondolkodni, mert ha így gondolkodunk, már nem vagyunk magyarok. Teleki Pál véleménye: magyar az, aki lélekben és tetteiben magyar. Széchenyi István úgy véli, jó magyarnak lenni igen nehéz, de nem lehetetlen, és akit magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember. Babits állítja: Széchenyi nacionalizmusa az emberiséget akarja gazdagítani, több egyéni színt akar vinni az emberiségbe, nem pedig több nyájszellemet. Tamási Áron mondja: a magyarságot az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. De mondja ezt is: aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.
Guilbrand Gregersen neve semmit nem mond. Pedig ő volt a legbecsületesebb és leggazdagabb magyar építési vállalkozó, nélküle ma Budapest és Szeged sem úgy nézne ki, ahogy most ismerjük. Norvég kőműves inasként a Jóisten irányította hazánkba. Bécsből érkezett gyalogosan a Pest-budai építkezésekre. Hatvanhárom évig, haláláig maradt Magyarországon, megszerette a „rebellis nemzetet”, szívét és munkáját is új hazájának áldozta. Vasútépítés, Mátyás-templom, Parlament, Szépművészeti Múzeum, Operaház, Andrássy út, Keleti és Nyugati pályaudvar, Szeged belvárosa fűződik az ő nevéhez. Magyar nemesi címet kapott Ferenc Józseftől. Bevételeit nem élte fel, néhány évtized alatt az övé lett a mai Angyalföld és Ferencváros jelentős része. Becsületessége, tisztasága legendás volt. Egyszerre volt multinacionális nagyvállalkozó, norvég és magyar. Az 1848–49-es forradalom alatt önként jelentkezett honvédnek, egy mérnökalakulatban szolgált utászként. Német felesége volt, de 19 gyerekét magyarul taníttatta. 86 évesen érte a halál 1910 szentestéjén Szobon. Cégét tönkretette a háború és Trianon, maradék vagyonát 1951-ben az állam kisajátította, utolsó, életben maradt lányát és unokáját Rákosiék kitelepítették.
Nos, a fentieket olvasva kérdezem újból, ki a magyar? Ki tudja? Van-e rá jó és igaz válasz egyáltalán? Lehet gondolkodni rajta. De törjük fejünket munka közben. Mert Klebelsberg Kunó szerint nekünk, magyaroknak valóságos nemzeti betegségünk a sok beszéd, melynek csak egy ellenszere van: a tett.
