Az étfalvazoltáni református nemes és szent eklézsia szülöttek és kereszteltek anyakönyve 5. kötetének 18. lapja szerint 140 évvel ezelőtt, 1877. március 5-én született Nagy György kántortanító, énekvezér és Balog Mária fiaként Nagy Kálmán nagyapám, akit nem ismerhettem, mégis mély megrendüléssel gondolok rá, és nagy szeretettel őrzöm emlékét. Nagymamám, aki 51 évet élt özvegyen, doboznyi rá vonatkozó okiratot, fényképet, képeslapot, levelet hagyott az utódokra – ezekből és elejtett szavakból tudtam összerakni rövidre szabott földi életét.
Kántortanító dédapám lelkes nevelő lehetett, mert hat gyereke közül négyet, három fiút és egy lányt küldött a tanítói pályára. Nagyapám Nagyenyeden szerzett tanítói képesítést. Bereg megyébe helyezték, ahonnan hamarosan a mezőtúri gazdasági népiskolához került, ahol tanítói, igazgatói feladatai mellett részt vett a városi gazdasági telep létesítésében, valamint működésében. 1908-ban a londoni magyar kiállításon ezüstérmet és oklevelet nyert. Mindezt igazolja a királyi tanfelügyelőség által 1911-ben kiadott működési bizonyítvány.
1902-ben megnősült, feleségül vette Szécsi János városi tanácsnok lányát, Máriát. A házasságból két gyermek született: 1906-ban Zoltán, 1908-ban Ilona, az én édesanyám. 1911-ben a Háromszék vármegyei fiú árva- és szeretetház igazgatói választmánya pályázatot hirdetett a megüresedett igazgatói és árvaanyai állásokra. Nem tudni, mi késztette őket a nagy elhatározásra, de válaszoltak a pályázatra, és sikeresen vizsgázva otthagyták a szép és boldog jövőt ígérő mezőtúri otthonukat, elfogadták a nagy kihívást az új környezethez, új élethez való alkalmazkodás minden feltételét.
Életük az újrakezdés után is jól alakult. Nagyapám árvaházi vezetőként is, és később gazdasági szaktanítóként is belevetette magát a munka sűrűjébe. Áttekinthető, aprólékos tervet dolgozott ki az árvaházi gazdasági területek megművelésére (kéziratban őrzöm). Fényképek bizonyítják, és az árvaház épülete melletti területen még pár évtizede, mikor arra jártunk, megvolt a nyoma a szakszerű gazdálkodásnak. A háború azonban megakadályozta munkája folytatásában. Árvaház-igazgatói feladatát – az árvák biztosabb helyre történő menekítését – végezte, amikor a sietségben otthon hagyta az életmentő gyógyszerét – cukorbeteg volt. Három nap alatt meghalt. 42 éves volt. Temetése napján apja követte a minden élők útján.
Haláláról megemlékeztek a helyi lapokban, a Székely Nép, Független Székelység és a Mezőtúr és Vidéke újságban is. Életük ma is élő szemtanúja volt kedves szomszédom, Feketéné Benedek Rózsa. Soha nem emlegették, de a háború idején, szolgálat közben ért halála okán a háború áldozatainak járó elismerés talán neki is járna.
Tanítói – mai szóval népnevelő – munkásságát folytatta a nevét viselő unokája, aki a Kalevala finn eposz egyik fordítójaként írta be nevét a finn és magyar irodalomba.
Fóris Márta
