Régi iskolaigazgatókNagy Kálmán, az egykori árvaház-igazgató

2017. március 8., szerda, Emlékezet

Az étfalvazoltáni református nemes és szent eklézsia szülöttek és kereszteltek anyakönyve 5. kötetének 18. lapja szerint 140 évvel ezelőtt, 1877. március 5-én született Nagy György kántortanító, énekvezér és Balog Mária fiaként Nagy Kálmán nagyapám, akit nem ismerhettem, mégis mély megrendüléssel gondolok rá, és nagy szeretettel őrzöm emlékét. Nagymamám, aki 51 évet élt özvegyen, doboznyi rá vonatkozó okiratot, fényképet, képeslapot, levelet hagyott az utódokra – ezekből és elejtett szavakból tudtam összerakni rövidre szabott földi életét.
 

 

Kántortanító dédapám lelkes nevelő lehetett, mert hat gyereke közül négyet, három fiút és egy lányt küldött a tanítói pályára. Nagyapám Nagyenyeden szerzett tanítói képesítést. Bereg megyébe helyezték, ahonnan hamarosan a mezőtúri gazdasági népiskolához került, ahol tanítói, igazgatói feladatai mellett részt vett a városi gazdasági telep létesítésében, valamint működésében. 1908-ban a londoni magyar kiállításon ezüstérmet és oklevelet nyert. Mindezt igazolja a királyi tanfelügyelőség által 1911-ben kiadott működési bizonyítvány.
1902-ben megnősült, feleségül vette Szécsi János városi tanácsnok lányát, Máriát. A házasságból két gyermek született: 1906-ban Zoltán, 1908-ban Ilona, az én édesanyám. 1911-ben a Háromszék vármegyei fiú árva- és szeretetház igazgatói választmánya pályázatot hirdetett a megüresedett igazgatói és árvaanyai állásokra. Nem tudni, mi késztette őket a nagy elhatározásra, de válaszoltak a pályázatra, és sikeresen vizsgázva otthagyták a szép és boldog jövőt ígérő mezőtúri otthonukat, elfogadták a nagy kihívást az új környezethez, új élethez való alkalmazkodás minden feltételét.
Életük az újrakezdés után is jól alakult. Nagyapám árvaházi vezetőként is, és később gazdasági szaktanítóként is belevetette magát a munka sűrűjébe. Áttekinthető, aprólékos tervet dolgozott ki az árvaházi gazdasági területek megművelésére (kéziratban őrzöm). Fényképek bizonyítják, és az árvaház épülete melletti területen még pár évtizede, mikor arra jártunk, megvolt a nyoma a szakszerű gazdálkodásnak. A háború azonban megakadályozta munkája folytatásában. Árvaház-igazgatói feladatát – az árvák biztosabb helyre történő menekítését – végezte, amikor a sietségben otthon hagyta az életmentő gyógyszerét – cukorbeteg volt. Három nap alatt meghalt. 42 éves volt. Temetése napján apja követte a minden élők útján.
Haláláról megemlékeztek a helyi lapokban, a Székely Nép, Független Székelység és a Mezőtúr és Vidéke újságban is. Életük ma is élő szemtanúja volt kedves szomszédom, Feketéné Benedek Rózsa. Soha nem emlegették, de a háború idején, szolgálat közben ért halála okán a háború áldozatainak járó elismerés talán neki is járna.
Tanítói  – mai szóval népnevelő – munkásságát folytatta a nevét viselő unokája, aki a Kalevala finn eposz egyik fordítójaként írta be nevét a finn és magyar irodalomba.

Fóris Márta

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 503
szavazógép
2017-03-08: Emlékezet - Jancsó Árpád:

Gocz Erzsébet, a lelkes földrajztanár (Régi iskolaigazgatók)

A sepsiszentgyörgyi leányoktatás 1945-ig a négyosztályos polgári leányiskolában folyt. Zakariás Istvánné Málnásy Erzsébet igazgató érdeme, hogy beteljesült egy régi igény, és 1945-től főgimnáziummá alakult a Székely Mikó Kollégium Leány Főgimnáziuma néven.
 
2017-03-08: Emlékezet - Pálmai Tamás:

Ki a magyar? (Békési levelek)

Nehéz, izgató, talán megválaszolhatatlan kérdés, hiszen a kézenfekvő válasz az volna, hogy magyar az, akinek szülei, felmenői is azok voltak. Ám, ha ez így van, akkor ma a magukat magyarnak vallók jó részét ki kellene zárnunk nemzetünk sorából. Hiszen befogadó nemzetként talán épp azért maradhattunk meg – kis lélekszámú közösségként – magyarnak a történelem sokszor igen gyilkos sodrában, mert integráltuk, befogadtuk sorainkba a hozzánk csatlakozókat, megőrizve ugyanakkor sajátos nemzeti identitásunkat.