De az igazi hegyek, mint minden, ami igazi, sokat váratnak magukra, így a rendíthetetlen hó és jég idején Annácskának is be kellett érnie a befagyott Szent Anna-tóval, a kráter körüli fákon csüngő fehérséggel és jégkristályokkal s egy igazi, megismételhetetlen szánkózással. Persze, ez jóformán semmi az igazi hegyekhez képest.
Annácska így többnyire türelmesen, de gyakorta türelmetlenül várta a tavaszt, hogy végre figyelhessen arra, amit igazinak tart. És most alig lépett ki a szomszédos erdőbe, máris elvarázsolták a pókok, a recsegő, ám mégis újszerűnek tűnő avar, tavalyi levelekkel, fatörzsmaradványokkal, amelyekre akár fel is lehet kapaszkodni, körbe lehet tekinteni, s látható emígy a távolabbi, völgybe szorított tavacska olvadozó jégtábláival. De legfőképp azok a friss és üde sárga virágocskák kápráztatták el. Végre virág, végre az ég kékje nem diderget, hanem simogat. Csak odébb, ott bennebb az igazi sötét erdő már nem valami barátságos, de nem lehet úgy tenni, mintha ott se lenne, ezért átgázol néhány sáros barázdán, s bekukkant az igazi rengeteg sötétjébe.
E rövid erdőszéli kalandozás során – amely ugyan még mindig nem az, amire egész télen vágyott – Annácska anyja kezét szorongatja, olykor elengedi, s lendülettel lépeget kifelé a hegyoldalon. Mert valami irigylésre méltó kíváncsiság hajtja. Látni, érzékelni, tapasztalni akar. Ám nem tudja, nem tudhatja még, hogy azok a sárga virágocskák nem véletlenül színesednek ott az erdő szélén, hanem azért, hogy azokat anyjának ajándékozza. Anélkül persze, hogy leszakítaná, csak felajánlva neki: íme, ez neked, tőlem. Azt legfennebb csak sejtheti, egyelőre teljes bizonyosság nélkül, hogy sem az ágak, sem a pókok, sem az olvadozó jégtáblák nem szebbek az erdő első virágainál, az ég kékje ugyan mélyebbnek tűnik, de az elérhetetlen. És bár azt is látta, hogy apja korábban mindkettőjüket hóvirággal lepte meg, a pohárban kókadozó zöldes fehérség mégis más, mint az avar fölé kapaszkodó sárga szirmok.
Annácska számára most kezd derengeni az, hogy március, ez a későn érkező március olyan, mint a zöldülő csíra, március maga a megújuló élet. Melynek nagyszerűségét a virág, a virágzás adja, az erdei és mezei porzók, bibék az örök bizonyosságot jelentik: még mindig élnek, még mindig élünk. Persze, e tavaszi körforgásban Annácska alig sejti, hogy az a pár sárga virág nem csupán anyjának lehet igazi ajándék, hanem az összes lánynak és asszonynak, az élet örök ajándékozóinak.
Annácska nézi az erdő szélén az apró sárga virágokat, nem szakítja le, arra gondol, majd lerajzolja.