Nagy B. Sándor
Két hete történt, hogy egy délelőtt sétálni indult a feleségem a barátnőivel, a kisgyerekeket babahordozóban vitték magukkal. Árkoson az út mellett sétáltak a falu végéig és vissza. Félúton észrevette a feleségem, hogy eltűnt a telefonja, valószínűleg kiesett a zsebéből. Gyorsan visszafordultak megkeresni, de nem találták meg, hívták is persze, de már nem csengett be, pedig frissen volt feltöltve az akkuja. Ilyenkor az ember végiggondolja, hogy kikkel találkozott útközben, talán gyanakszik is bizonyos személyekre, akik megtalálhatták, vagy esetleg ki is lophatták a zsebéből a telefont, de végül kénytelen belátni, hogy valójában csak ő a felelős a történtekért, mert nem vigyázott eléggé a telefonjára.
Miután többször is alaposan végigjártuk az útvonalat, és a helyi üzletekben is elmondtuk, hogy mi történt – abban bízva, hogy esetleg beadja majd oda a telefont a jó szándékú megtaláló –, következett a szokásos számletiltás, új telefonkártya igénylése. Nem volt drága telefon, igyekeztem minél több embernek elmondani Árkoson, hogy azonnal hajlandó lennék kifizetni egy új készülék árát is érte, ha visszakaphatnánk, hisz tele volt fotókkal, videókkal a kisfiúnkról, és a többi személyes adat is fontos volt benne. Csak a telefonkönyv címzettjei évek alatt gyűlnek össze...
Azt mondják, ha lopásként jelenti az ember a telefon eltűnését, a rendőrség megtalálja a készüléket akkor is, ha nincs benne telefonkártya. Hallottunk egy esetről, amikor több hónap után szerezte vissza a rendőrség az ellopott telefont. Érdeklődtünk a rendőrségen, aztán mégsem tettünk feljelentést, mert nincs szó egyértelmű lopásról. Ha valaki talál a földön egy telefont, az nem lopás, pedig nyilvánvaló, hogy valaki másnak a tulajdonát sajátítja el. Ha látunk egy biciklit, ami nincs lekötve, az is talált tárgynak számít?
Valószínűleg nevelés kérdése, hogy ki mit tesz egy talált telefonnal. Egyesek gyorsan kikapcsolják, kiveszik belőle a kártyát, kitörölnek belőle minden adatot, ami arra emlékeztethet, hogy valaki másnak a tulajdona volt, aztán boldogan használják, vagy megpróbálják minél drágábban eladni. Mások felhívnak benne egy gyakran hívott számot, az Anya, Apa nevű címzettet, vagy egyszerűen megvárják, hogy az aggódó tulajdonos felhívja a számot, és örülnek, ha visszaadják, és örömet szereznek.
Nem mozgattunk meg minden követ, hogy megtaláljuk az elveszett telefont, az emlékek, amelyek miatt sajnáljuk, hogy elveszett, valószínűleg már rég nincsenek benne. Ha a képekre és videókra gondolok, összeszorul a szívem. A háttérképen a maszatos kisfiam, amint főtt murkot majszol – ez volt az egyik első képünk arról, ahogy enni tanul.
Nagyon bánta a feleségem, hogy nem vigyázott jobban a telefonra, hogy nem másoltuk át számítógépre a benne levő képeket, de sajnos, már nem lehet visszafordítani az eseményeket. Mindenkivel megtörtént már, hogy elveszített valamit, szerencsére olyan is előfordul, hogy jobb ember a megtaláló. Üzenem azoknak, akik nem szoktak lopni, de örömmel teszik zsebre a földön talált értéktárgyakat: nem nyernek sokat egy telefonnal, de a jelentéktelennek tűnő személyes adatok kitörlésével felbecsülhetetlen károkat okozhatnak. Bármilyen telefon visszavásárolható, de az emlékeket nem lehet visszavásárolni. Fotózhatom még a kisfiamat, de élete első sárgarépáját már nem fogja majszolni. Az időt, az emlékeket vette el tőlünk valaki. Lehet, hogy ez az igazi lopás?
