Felmentek, szemrehányást tettek Fényesnek, aki maga se értette Klauzált, s egyre dohogott:
– Mi az ördögért mondta hát, hogy aggályos az ifjúság mozgalma, ha megcsinálta belőle a pontokat, meg a kérvényt? Mit nem akart hát? Mitől félt hát? Hiszen Rákosra már nem maradna egyéb, csak az ökörsütés. A sült ökör pedig még soha fel nem öklelt senkit.
Néhányan, a mérgesebbek, magát Klauzált keresték fel március tizenkettedikén, és megtámadták,   hogy gyanús okokból eltapintatozta a rákosi ünnepüket. Klauzál azonban kivágta magát:
– Nem értem önöket, kedves barátim, akik a főrendiház halasztási manőverei ellen álltak talpra, most azért veszekednek, hogy valami előbb csináltatott meg, mint ahogy önök tervelték. Önök vasárnap lettek volna készen Rákoson, most pedig, ha holnap megtartanók például a népgyűlést, már kedden készen lehetnénk. Öt nap is nagy idő lehet nagy időkben.
Az ifjak, kik támadni jöttek, arra hagyták magukat kapacitálni, hogy tűzessék ki hát a népgyűlés az Ellenzéki Körbe március tizennegyedikére, délután három órára. Meg is jelentek a plakátok ilyen értelemben, de a Pilvaxban elég zenebona lett estére. Lárma, kiabálás, panasz, hogy Klauzál elsikkasztotta március tizenkilencedikét. A vékony, nyurga, ünnepélyes Irányi Dániel a kamarilla ellen tartott  kirohanást, Vasvári Fehér Pál ellenben arról érvelt, hogy most már egyenesen a királyhoz kell felvinni a tizenkét pontot, nem az országgyűléshez. Mit beszéljünk mi a lábakkal, mikor a fejjel is lehet? Ő ezt fogja indítványozni a holnapi népgyűlésen. Az ifjak többnyire mellette foglaltak állást. Jókai ide-oda ingadozott. Petőfi véletlenül nem volt jelen, nélküle pedig nem volt véleménye. Inkább hazaosont. Úgysem mert Petőfi nélkül hosszan kimaradni, nehogy zavarja a háziakat. Az ilyenekben is gyöngéd volt.
Petőfi akkor tette a végsimításokat a Nemzeti dalon, melyet egész délután és este komponált. Petőfiné magyar pillangós főkötőt varrt a lámpánál, hallván az érkező Jókai lépteit, átment utána szobájába és felolvasta neki a Nemzeti dalt. Jókai elragadtatásában a költő nyakába esett, és majdnem agyoncsókolta. Petőfi azonban igen bosszankodott, mikor Jókai elújságolta neki, hogy a március tizenkilencediki ünnepély, melyre a verset írta, most már elmarad, s helyette az Ellenzéki Körben tartják meg holnap.
– Nem megyek el rá – felelte mérgesen.
Másnap délután három órakor csakugyan megnyitotta Fényes Elek a népgyűlést, az elsőt Magyarországon, mióta Dózsa Györgyöt megsütötték Temesváron az urak. A fellobogózott nagy terem zsúfolásig megtelt előkelő közönséggel. Ott künn az utcán is hullámzott a nép, az udvar, a lépcsőház tele volt hölgyekkel, kik az érkező jurátusok iránt érdeklődtek. Egész a Cziráky-házig hömpölygött a sokaság, mely az érkező Jókait megéljenezte.
A gyűlés elfogadta a petíciót, zajosan nyilvánuló lelkesedéssel. Ekkor Vasvári állott fel. Gyönyörű atléta alak, a szépség, ifjúság minden varázsával, s azt indítványozta szépen, folyékonyan, nemes méltósággal elmondott beszédében, hogy a petíciót egyenesen a királyhoz kell elvinni. Frenetikus tetszészaj tört ki a bátor szavakra. Vasvári első felszólalása oly rokonszenveket csalt ki a szívekből iránta, aminőkre alig van példa e napokból, mikor az óriások olyan szaporán termettek, mint a gombák az erdők harasztja közt.
Bevárva a roppant hatás elhalványulását, Klauzál Gábor emelkedett szólásra, kifejtvén, hogy a petíció súlyát mindenekelőtt emelni kell, hogy az ne mint egy töredék, de mint az egész nemzet kívánsága mehessen a királyhoz; nem szabad tehát elhamarkodni. Véleménye szerint közlendő az országgyűlési ellenzék értekezletével, és ha az elfogadja, akkor ki kell vinni minél szélesebb néprétegekbe, és több százezernyi aláírással ellátva bocsátani szabályszerű útjára.
A jurátusok nyugtalanul feszengtek. Kellemetlen, lehűtő beszéd volt, mint a hideg zuhany. De meg kellett adni, hogy igaza van. S 1848-ban még respektálták az igazat. Imitt-amott csípős ellentmondás zúdult a szónok ellen. Morogtak, zavarták a terem túlsó oldaláról. „Furfangos halasztás!” – ordítá egy mérges hang. „Ki vagyunk játszva!” – ismétlé egy másik, de a diadal a mérsékelteké lett: a népgyűlés elfogadta a Klauzál indítványát.
A jurátusok nagy csörtetéssel hagyták el a termet, és átvonultak a szomszédos Pilvaxba, hová az írók is gyülekezni kezdtek nagy dérrel-dúrral. No, szépen vagyunk. Naiv balekok vagyunk. A formákkal agyonütik a lényeget. Vacsora után eljött Petőfi is. Mogorva volt, és Klauzált szidta. Teljes depresszió uralkodott az ifjú óriások barlangjában, már éppen szétszéledni készültek tíz óra tájt, midőn egy szürke ruhás ifjú lépett be az ajtón, akit senki sem ismert. Egyenesen felugrott egy biliárdasztalra.
– Pozsonyból jövök – szólt lelkendezve, mohón. – Az ifjúság küldötte vagyok. Bécsben kitört a forradalom. Metternichet elkergette a nép, és most barikádokat emel. Forradalom van Bécsben? Micsoda ostorpattogtatás ez az erekben folydogáló magyar vérnek. Elkergették Metternichet! Ah, tehát őt is, nemcsak Lajos Fülöpöt. Istenem, milyen szép a világ e jámbor Lajos Fülöp és a furfangos Metternich nélkül! Az emberek egyszerre rózsaszínűnek láttak mindent. Az ifjak egymást ölelték. Hát már a bécsiek is dolgoznak, csak mi vagyunk tétlenek? Pokolba a formákkal!
– Cselekedjünk, uraim! Ne tétovázzunk tovább, polgártársak!
Ez Petőfi fanatikus hangja volt. Az ifjak felugráltak. Úgy van, cselekedjünk! Munkára fel! Vezessetek bennünket! Ezalatt folyton nyíltak a kávéház ajtai, és új alakok jöttek új hírekkel. Csodálkozást keltett Vahot Imre és Klauzál Gábor megjelenése. A bécsi forradalom híreit megerősítették. A szemben lakó Koplánszky kesztyűcsinálónak a fia érkezett meg Bécsből, aki színről színre látott egyet-mást az utcai tüntetésekből. Künn az utcán is gyülekeztek zsibongó, álmélkodó és magyarázó tömegek. A Pozsony felől érkező hajó utasai egy félóra alatt szétterjesztették a hírt a városban, egész Pest talpon volt, és az Ellenzéki Kör meg a Pilvax előtt tolongott. Egymást ölelgették az emberek, és pátosszal beszéltek.
Bent a kávéházban az izzó hangulat ereje alatt Irinyi kezdett beszélni, kire nehezteltek egy kicsit, mert az Ellenzéki Kör titkos emberének hitték, aki együtt keverte a kártyákat Klauzállal.
– Polgártársak – szólt Irinyi –, Petőfinek igaza van. Ne hagyjuk magunkat a formák korlátai közé szorítani, most már én is azt mondom. A délutáni népgyűlés határozata fölöslegessé vált. Mondjuk ki, hogy a tizenkét pont rögtöni életbeléptetését követeljük.
– Úgy van! Mondjuk ki!
Izgalmas vita fejlődék ebből. Klauzál, ki azért jött, hogy ismét mérséklőleg hasson, elkezdi érvekkel bizonyítani, hogy nem volna ildomos a népgyűlés határozatát ily rövidesen megváltoztatni.
Többen helyeslőleg bólintgatnak. Így Jókai, Emődy, a Tisza-fiúk nevelője, Vahot. A jurátusok nagy része gondolkozóba esik. Némi zsibbadtság, habozás volt érezhető, mikor Sükei Károly beleszólt az ő hebegő modorában: – Nem kell most az ok-oko-kos ember!
Zajos derültség tör fel, s elmossa a Klauzál felszólalásának hatását. Utána Petőfi szól, s újra felpezsdíti egy-két szóval az ingadozókat. Irányi Dániel fölkiált: „Fogjunk fegyvert!”. Nagy összevisszaságban gomolyog az ifjúság. Tízen is szólni akarnak. Klauzál látja, hogy nem boldogul, elhagyja a kávéházat. Az ifjúság most már magára marad, de a jelenet mind jobban fölveszi a káosz jellegét. Már egymás szavát se értik. Vasvári a botjával hadonász, és fenyegeti a gyávákat. Az óramutató az éjfél felé közeleg, néhányan távozni készülnek, Jókai is.
– Aludjunk rá egyet! – mondja.
– Ne aludjunk, „Marci” – mennydörgi Petőfi. – Határozzunk előbb!
Vajda János az ajtóhoz rohan és becsukja:
– Uraim, addig innen ki nem mennek, míg nem határoznak!
Ez döntött. Az ifjúság vezetői most már hamarosan s egyetértőleg határoztak, hogy holnap reggel az egyetemi ifjúság bevonásával tüntetést rendeznek, s a tizenkét pontot, amennyire lehet, mindjárt életbe léptetik. Semmi körülmények közt nem tágítanak, ha kell, szembeszállnak a szuronyokkal is.
Kiosztották egymás közt a szerepeket; Irinyi Petőfit kívánta megbízni a tizenkét pont proklamálásával. Petőfi szabadkozott, hogy ő egy verset fog felolvasni, hanem egy kis népszerű bevezetéssel Jókai terjessze elő a pontokat. Vahot Imre már az ajtóban volt, mikor eszébe jutott, hogy be kellene venni a pontok közé a rab Táncsics Mihály szabadon bocsátását is, mire ebben is megállapodtak, és megint módosították a pontokat. A katonaságról szóló tizedik és tizenegyedik pontot összevonván, a tizenegyedik helyére „a politikai államfoglyok szabadon bocsátását” szúrták be. A szövegezéssel Jókai bízatott meg.
Két órát ütött a tornyokban a csöndes éjben, mikor a „Közvélemény asztala” eloszlott azzal a jelszóval: „Nyolc órakor reggel itt legyünk!”
Jókai és Petőfi sietve lépegettek a Dohány utca felé a közös lakásra. Nyugat felől szürke felhők száguldottak az égbolton (holnap nem lesz jó idő), a hold sietve bújt a felhőrongyok alá. Holnap talán megint visszatér, de az öreg Magyarországot nem találja itt többé.

(folytatjuk)