Hát ha magik nem képesek azt a Kossuth-szobrot megtakarítani, amikor legközelebb jövök bé Szentgyörgyre, hozom a generátort s a flexet, s osztán én úgy lepucolom, hogy fényleni fog, mint... Állítólag (majdnem) így méltatlankodott egy jó székely atyafi, aki meglátta a „rozsdás” szobrot az akkor még csak városi művelődési háznak nevezett épület sarkánál.
Épp jókor fakadt ki, mert volt ott hallótávolságon belül szakember, aki elmagyarázhatta neki, a szobrász akarta, hogy ilyen régiesen nézzen ki, speciális eljárással „öregítette” a bronzot, úgymond patinásította. Az atyafi azonban csak csóválta a fejét, sehogy sem tudta elfogadni, hogy egy vadonatúj dolog úgy nézzen ki, mintha már százéves lenne. Valamit motyogott még magában, hogy szó mi szó, jól sikerült a szobor, de azért Kossuth apánk mégiscsak többet érdemelne, azt a zöldes „pattanást” legalább az arcáról le lehetne mosni, de hát ilyenek ezek a városiak, modernkednek, s közben azt sem tudják, az eketaligát melyik végénél kell megfogni.
A történet – igaz bár, vagy sem – régecske esett meg, de tanulsága mindig aktuális. Köztéri szobraink ugyanis meglehetősen elhanyagoltak, java részüknek közvetlen környezetére ugyan odafigyel a városi kertészet, ha van zöldfelület körülöttük, oda mindig friss, a szezonnak épp megfelelő virágot ültetnek, kiszedik a gyomot, kaszálják a füvet. A talaj felett azonban olykor siralmas állapotokat találni. Málló, széthullni kész alapzatok, a szobor kiálló részein a sűrű galamblátogatások nyomaival, a kő büsztökben a hajszálrepedésekbe befurakodott mohával és egyéb növényzettel. Nem is beszélve a néhány évig a parkban működött szobrásztáborok eredményeiről: a fa műalkotások állandó gondozást igényelnének, különben évek alatt elkorhadnak, s a kezdeményezők nemes városszépítő szándékából csak egy keserű, rossz emlék marad.
Illetékes helyen szóvá teszem hát eme aprócska gondot, mely elenyésző a nagy építési lázban, hiszen most épp az foglalkoztatja elöljáróinkat, hogyan vegyék elejét a szép ívű városfejlesztési lendület elbotlasztásának. A válasz épp az volt, amire számítottam: nem gondoltunk erre, mondja felelős beosztású barátom, és mintegy magyarázatként hozzáteszi: hát igen, az van, hogy nagy tam-tammal felavatunk egy szobrot, aztán mindenki megfeledkezik róla. És folytatja: ott van az Arany János-szobrunk is, vajon gondolt-e valaki arra, hogy a mostani nagy Arany-lázban bár egy szál virágot tegyen a talapzatához?
Jelentem: igen. Nem is egy szál virágot, hanem kis koszorút. Hogy ki volt az „elkövető”, azt kideríteni nehéz, a koszorúcska jeltelen, Arany János szerény tisztelője nem tartotta fontosnak felfedni kilétét. De jó szándéka egy jó gondolatot indíthat el: a köztéri szobrok örökbefogadásának ötletét. Eleven szellemi életéről híres e város, művelődési intézményei számosak, kultúrapártoló polgárainak száma sem elenyésző – ha mindannyian egy-egy szobrot adoptálnának, mely mellett valahányszor elmennek, látó szemmel végigmustrálnak, és ha bármi rendjén nem lévőt tapasztalnának, azt a városháza kapcsolattartó emberének jeleznék (biztos vagyok benne, hogy készséggel kijelölnének egy ilyen személyt), így szobrainkra nem csupán történelmi jelentőségük és számbeli sokaságuk, de mindenkori állapotuk miatt is büszkék lehetnénk.