Mindezt úgy kellett megoldanod, hogy a magyar televízió műsorának létrehozását jóváhagyó Pártnak nagyon pontosan kidolgozott stratégiája és sokszor napra vagy órára leosztott taktikája volt arról, mikor mi jelenjen meg a sajtóban, rádióban, televízióban, és ezeknek semmi köze nem volt a magyar nemzeti kommunikációs létkérdésekhez.
Neked sikerült. Volt hozzá műveltséged és szimatod, hogy kiváló filmes szakembereket, rendezőket, operatőrt, vágót szerződtess, hogy ne olyan tévés újságírókat válogass, akik kitűntek a rendszer elvárásainak  kiszolgálásában, hanem akiktől ügyszeretetet remélhettél. Még ha nem is találtál, mert nem találhattál tapasztalt tévéseket, hisz tévé magyarul korábban nem létezett Romániában, de bíztál abban, hogy a szakmát útközben is el lehet sajátítani, de irányultságot, akaratot, lelkiismeretességet tankönyvből nem lehet megtanulni.
Volt hozzá jó kapcsolatod a Párt vezetőségénél a sógorod által, aki a Központi Bizottságban fontos állást töltött be. Azóta sokan köszörülték rajtad ezért a nyelvüket. Mi tudjuk, hogy nincs igazuk, tapasztaltuk, hogy mire voltál képes használni a hátországodat.
Megérezted azt, amit hajdanában Kós Károly fogalmazott meg: dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozunk, ahogy lehet, ahogy tudunk. Ha már az anyaországgal (ki sem volt szabad mondani ezt a szót) csak kétévenként találkozhattunk rövid időre, ha a kulturális, művészeti kapcsolatok minimálisak és formálisak, agyonellenőrzöttek, ha magyarországi tévéműsort csak a határ menti megyékben lehet… nem látni, hanem legfeljebb sejteni egy bolhás, sercegő képernyőn, ha a legnagyobb élő magyar írók, színészek, muzsikusok többsége még soha nem lépett fel, nem szólalt meg Erdélyben, és az immár létező magyar adásban sem szabad őket sugározni, nincs más megoldás, mint amit a harmincas években a Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon, a Barabás Miklós Céh, az EMKE vagy a Hitel című folyóirat kísérelt meg: teljes értékű irodalmi, művészeti, zenei, kulturális életet működtetni idehaza, Erdélyben. Ennek egy kis szeletét kaptad meg, a Te kezedben volt a varázspálca, és Te mindent megpróbáltál, hogy tisztességgel használd. Én nem úgy éreztem, hogy ezt valamiféle előírt vagy vállalt kötelességként csinálod, hanem belülről, legbelső énedből jött a késztetés és a hihetetlen energia.
Mögé álltál minden jó ötletnek. Még akkor is, ha szívtad a fogad, hogy ezt nehéz lesz átverni a cenzúrán, a Központi Bizottság sajtófelelőseinek árgus szemű ellenőrzésén. A legtöbbször mégis sikerült. Sütő András drámáit, amelyek történelmi köntösben az erdélyi magyarság valós problémáiról, sőt, a szabad szólást elnyomó diktatórikus hatalomról szóltak, színvonalas, a televízió stúdióiban készült tévéjátékok formájában, románul feliratozva az egész ország nézhette. Voltak falvak, kisvárosok, amelyek lakosai a magyar adás képernyőjén láttak először erdélyi magyar színészeket.
Kihasználtad és átértelmezted a kommunista propaganda minden kulturális, közművelődési elvárását. Szórakoztatni a népet népzenével? Mögé álltál a táncházmozgalomnak. Tudhattad pedig, hogy az elvtársak nem az ősi magyar népzenére gondoltak. A „szórakozzon a nép, de ellenőrizhető keretekben” elv alapján a hatalom által támogatott kórusmozgalom, a falusi hagyományőrző együttesek nyitott kapukat találtak a tévében. Ennek is más volt a jelentése számunkra, a magyar népi hagyományok újjáélesztése és a meglévők életben tartása létkérdésünk volt, a kórusmozgalom, az ének- és táncegyüttesek, úgy is mondhatjuk, egy-egy faluközösség csoportos kommunikációs hálózatai voltak. A szlogenek, musszanyagok átértelmezéséből nemcsak máig értékes műsorok születtek, hanem a televízió képernyőjének a varázsa éltette, szakmai igénnyel fejlesztette magukat a mozgalmakat.
Addig Erdélyben nem vagy alig létező zenei műfajok nőhettek ki a tévé szárnyai alatt. Nem sokan tudták, nem is volt rá szükség, hogy tudják: a Siculus könnyűzene-fesztiválra, a régizene-fesztiválra, a táncháztalálkozókra a tévé magyar adása majdnem vagy legalább annyit költött, főként a résztvevők utaztatására, szállásra, étkeztetésre, mint maguk a megyei szervek. Szemrebbenés nélkül írtad alá a legmerészebb költségvetéseket is, ha magyar rendezvényről volt szó, pedig tudtad, hogy a varázspálca másik végét mások fogják. És baj is lett belőle, pénzügyi ankét indult ellened és a szerkesztőség ellen. Szemünk láttára öregedtél azok alatt a hónapok alatt.
Drága Pali, én annak idején, a hetvenes években, néha úgy éreztem, hogy nem tartozom a kedvenceid közé, voltak vitáink is, de egy biztos, akárcsak a többi kolléga, a magam kicsi varázsvesszőjével kihasználhattam a Teáltalad biztosított pajzsot, és tehettem azt, amit fontosnak tartottam, egyre inkább érezve, hogy ez egy véges, időhatáros ténykedés, hogy az ország körülöttünk egyre kevésbé tűri a másságunkat, hogy az új trend az egy nyelv, egy kondukátor. Sok mindent, amit akkor rég nem értettem, később, a Te székeden ülve a szerkesztőségben, a magam bőrén tapasztaltam, és azt is megbántam, hogy egyszer el akartam küldeni neked postán Ady Intés az őrzőkhöz című versét, hogy szívleld meg. Ma már tudom, hogy anélkül is megszívlelted.
Drága Pali, szétsodort bennünket a sors, de ha igaz, amit a Biblia mond, még találkozhatunk. Az idők változtak, valószínűleg mi is változtunk. Annyi minden maradt kimondatlanul, de egy biztos: amíg a Román Televízió Magyar adásáért Te feleltél, amíg ott voltál velünk, volt egy biztonságérzetünk, tudtuk, hogy a közösségünk számára meggyőződésünk szerint jó szándékainkat nem fogja senki akadályozni, hogy amíg lehetőséged van rá, mindent megteszel a szerkesztőségért, sőt, a munkatársaidért is, akik úgy fordultak sokszor hozzád, mint egy csodatévőhöz.
Téged sokan „Bodor Pál Diurnusként” ismernek. Mi Erdélyben ma a Magyar adás Bodor Pálját gyászoljuk. Drága Pali, nyugodj békében!
BOROS ZOLTÁN