– Nem rebellis a magyar korán reggel – sopánkodott Jókai, aki Bulyovszkyval egyetemben amellett volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. De Petőfit nem lehetett eltántorítani. Különben is a kávéház nem volt néptelen. Éppen szerdai nap és pesti vásár lévén, sok idegen reggelizett az asztaloknál, akik mind kíváncsian és érdeklődve nézegették az ifjúság hullámzását. Végre kilenc felé annyian gyűltek össze, hogy Jókait felerőszakolták egy asztalra. Felállt és felolvasta pár bevezető szóval, hogy mit kíván a magyar nemzet. „Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat – írja ő maga –, érzém, hogy végzetes szó az, amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is.” Utána Petőfi olvasta el a Nemzeti dalt. Ekkorra már mind odagyűltek a vásárosok is, s a dal refrénjét utána zúgták ők is: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.”
A „főpróba”, mert annak kellett azt tartani, kitűnően sikerült. A vers feltüzelte az ifjúságot, s már lelkesedve indult a megállapodások szerint az orvosi egyetem felé. Még mindig nagyon kicsiny volt a csoport, de minden lépésnél nőtt: Éljen a szabadság! Egyenlőség! Éljen Kossuth! kiáltások hangzottak. Az orvosifjúság, otthagyván professzorait, az udvarra tódult, ahol Jókai ismételte rövid beszédét. „Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkiével.” Petőfi elszavalta a Talpra magyart, s a menet most már megszaporodva, sorbajárta a többi fakultást. Az Egyetem térről újra visszaindult, ezerekre és ezerekre szaporodva megállt a Hatvani utcában a Pálffy-ház előtt, amelynek földszintjén akkoriban a Landerer és Heckenast Nyomda volt. Petőfi felállt a kapu alatti szögletkőre.
– Most egy bizottság bemegy a nyomdába, s kinyomatja a tizenkét pontot. Addig türelem idekünt!
Havas eső szitált az égből. A rivalgó tömegek az esernyőket rázták a levegőben. – A Nemzeti dalt is! – követelték. Jókai felkiáltott: – Le az esernyőkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esőcseppek is terhünkre vannak? Mire suhogás támadt a levegőben, mintha ezer madár leszállna: ezer esernyő kapcsolódott le. Petőfi vezetése alatt Jókai, Vasvári, Degré és Irinyi behatolt a nyomdába mint a nép küldöttei. Landerer Lajos a helyiség nyitott ajtajában várta őket.
– Azért jöttünk – fordult Petőfi Landererhez –, hogy e két kéziratot kinyomassuk. Landerer megnézte a kéziratokat. – Lehetetlen – felelte szárazon –, nincs rajta a cenzor engedélye. A nép küldöttei zavartan néztek össze; Landerer odasúgja Irinyinek: – Foglaljanak le egy sajtógépet!
Egy géphez lépett most Irinyi: – E sajtót a nép nevében lefoglaljuk, és követeljük kéziratunk kinyomatását. – Az erőszaknak nem állhatok ellent – felelte Landerer ünnepélyesen, és megparancsolta szedőinek, hogy munkába fogjanak. A kéziratokat apró darabokra metélték, hogy minél gyorsabban kiszedhessék, addig a nép türelmesen várt és ázott odakünn, anélkül, hogy esernyőjét használta volna. Hogy együtt tarthassák, Degré, Irányi, Jókai és Egressy beszédeket tartott. Különösen Jókai derekasan viselte magát. Belemelegedett. Térült, fordult, mindenütt ott volt, mintha három példányban lenne. Az emeleti Kaszinóból egy mágnás azt a tanácsot adta az ifjúságnak, hogy be kellene venni egyik pontnak a papi jószágok elvételét is. – Persze – jegyezte meg Jókai – hogy ezzel a ponttal összetörjük a többi tizenegyet.
Végre ki volt szedve a kézirat, Petőfi, Jókai tette az első mozdulatot a gépen, hogy mintegy jelképileg a magok munkájának vállalják az előállítás tényét is. Irinyi az első példánnyal azon nedvesen rohant az utcára. Egyik kezében óráját tartván, másikban a nyomtatványt lobogtatva, messze dörgő hangon kiáltá:
– Március tizenötödike délelőtt fél tizenkettő nagy időszak a magyarok történetében. Íme, itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsőség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot magunk vívtuk ki.
De már ez előtt a szentség előtt, e kis darabka sustorgó papír előtt még a kalapokat is levette a közönség, s fedetlen fejjel állt ott az esőben, mintha imádkoznék.
Olyan egyszerűen, simán ment minden, hogy szinte hihetetlen. Legyen világosság, mondja a nép, és világosság támad. Ezalatt egész Pest talpon állt. A Hatvani utcát le a Kerepesi úti Fehér hattyúig és a Beleznay-kertig sűrű tömegek tarták megszállva, a kocsiközlekedés szünetelt. Örömmámorban úszott mindenki. A kereskedők becsukták boltjaikat a vonalon, és beálltak tüntetőknek. Az ifjúság félénkebb alakjai előkerültek. Déltájban az arisztokrácia néhány tagja is ott volt látható, várakozva a nyomtatvány egy-egy példányára. A legnagyobbakhoz, a leggazdagabbhoz hozzácsatlakozott a salak is. Egy kövér fickó, aki selypítve beszélt, s akiből a hetvenes évek „Moháci báci”-ja lesz, nemzeti színű szűrben, Éljen III. Lajos feliratú, lengő kakastollal kereste a feltűnést, de csakhamar letépték róla, hogy az ünnep méltóságát megőrizzék. Bizait, a hírhedt „nemzet báróját” hasonlóan eltiltották a szerepléstől. Az ifjúság vigyázott a szabadság első napjának jó hírére. Valakinek eszébe jutott, hogy ingyen előadás kellene estére a népnek. Nosza hamar egy küldöttséget kell meneszteni a Nemzeti Színház igazgatóságához, hogy adassa elő estére a Bánk bánt. Délután a múzeum előtt gyülekezett a sokaság. Az ifjak fölvitték a múzeumba az első szabad sajtótermékeket. A künn összegyűlt nép a Talpra magyart kívánta. Már ötödször a Talpra magyart. Nem bírt vele betelni.
Irinyinek jutott eszébe, hogy a városi tanács is írja alá a tizenkét pontot. Petőfit, Jókait, Irinyit, Irányit, Vasvárit és Egressyt választották meg küldöttségnek. A városi tanács éppen gyűlésezett, amikor odakünn a tenger morajlásához hasonló zaj jelezte a nép érkezését. Irányi adta elő a nép kívánságát, mire Kacskovics Lajos főjegyző felelt, hogy a városi tanács is üdvözli s kis módosítással elfogadja a reformokat. Szepessy Ferenc polgármester törökösen bólingatott, Holovics Boldizsár tanácsnok ellenben kirúgta maga alól a széket, hogy ő nem engedi magát kényszeríteni, zárt ülést kér, ahol előbb beszélje meg a tanács a pontokat. Kínos csend következett. A tanácsnokok zavartan néznek össze. Rottenbiller elsápadt, mint a fal. A nyitva hagyott ajtón özönlik be a nép a tanácsterembe, s a méltatlankodás moraja hömpölyög végig. Irányi Dániel felugrik a zöld asztalra, feldönt egy tintatartót, s aztán egyenest az asztal túlsó végén elnöklő Szepessy előtt terem. – Mi nem érünk rá várakozni! – kiáltja ingerülten. – Kívánjuk a 12 pont rögtöni aláírását. Nyáry Pál szólni akar. Holovics nekivörösödve ágál kezeivel a levegőben. Tízen-húszan az ifjakból vetik magukat arrafelé, hogy Holovicshoz érjenek. Jó szerencse, Szepessy átérti a helyzetet. Hirtelen megragad egy tollat, aláírja a tizenkét pontot, s éppolyan hirtelen ráüti a város pecsétjét. Erre aztán lecsendesedett minden, s a tanács zavartalanul folytathatta ülését, melynek legfontosabb határozata a nemzetőrség megszervezése.
De a nap programja még nem volt kimerítve. Ha már minden beteljesedett, ami beteljesedhető (hiszen a nemzeti bankot végre is nem lehet még ma megkapni), de miért ne lehetne megkapni Táncsicsot? Egyszerre kimondhatatlan óhaj lepte meg a tízezernyi tömeget: Táncsicsot hazahozni. Fel Budára! – kiáltozák. S mint a hömpölygő tengeráradat, Budára indulának, ahol a helytartótanács a mai belügyminisztérium ódon házában székelt. Az elnöklő gróf Zichy nyájas mosollyal hellyel kínálta az ifjúság küldötteit a zöld asztalnál. Azok természetesnek találták, leültek, nagyon el voltak már kényeztetve. Nyéki, a cenzor aranyburnótos szelencéjét tolta oda nekik. Degré kicsípett egy szemernyit, és jóízűen prüsszentett. Bemutatták a 12 pontot. Zichy elolvasta figyelmesen, miközben homloka erősen izzadott, azután így szólt: „Semmit se tehetek ez ellen. Rendben, a cenzorok elmozdíttatnak.” (Nyéki arca zöldbe-sárgába játszott.) Harmadikul az államfoglyok kibocsátását kérték. Zichy a fejével bólintott, s kiadta a rendeletet kesernyés mosollyal.
„Pedig csak a kaput kellett volna bezáratnia, és el van fogva az egész forradalom vezetőivel és kezdeményezőivel együtt” – idézik föl később. De amily észrevétlenül válik a nép akarata hatalommá, éppen oly észrevétlenül válik a hatalom semmivé. Egy ismeretlen erő, melynek oszlopai többnyire csak látszatok. A hatalom, bárhogyan abszorbeálja is az egyik fél, örök időkig a sokaságok és a trónok közt lesz megoszolva. S minél jobban eltávolodnak egymástól, annál félelmetesebbnek mutatkozik a távolból a másik ereje.
Zichy Ferenc kétségkívül a kényszernek engedett. Megnyittatta a börtönt. Már akkor beállt az esti szürkület is, s jó Táncsics kituszkoltatván cellájából, nagy szemeket meresztett, midőn a börtönajtóban az alispánok alispánja, a hatalmas Nyáry Pál fogadja dikcióval, „a tavasz első virágának” nevezve őt. Nyugodj meg, jó ember, ez csakugyan Nyáry Pál! De ez az üdvrivalgás nem annyira neked szól, mint inkább a véletlenek szeszélyének, melyeknek labdája lettél. Nem a te kiszabadulásodért eped a nép, hanem egy börtönt akart megnyitni. Sok ezer ember sokat kitalál, s fáklyák lobogó tüze mellett haladt Táncsics diadalszekere a rivalgó, tomboló sokaság közt. A pesti oldalon a lovakat kifogta a nép, s maga húzta a kocsit a Kerepesi út torkolatáig. Már ekkorra megkezdődött a Nemzeti Színházban az ingyenelőadás. Mesterlegények, kofák ülnek a páholyban, előkelő delnők az olcsó helyeken, ki ahová be tudott férni, s még sincs orrfintorgatás, hiszen az egyenlőség még csak egynapos. Ilyen csecsemővel nem szabad máris rosszul bánni. Bánk bán volt ugyan kitűzve, de az ünnepélyes alkalom okáért a személyzet a Szózatot énekelte el. Ekkor Egressy Gábor állt ki fekete atillában, görbe jurátus-karddal, és elszavalta a Talpra magyart. Akkor aztán egy hang elkiáltja: „Lássuk Táncsicsot!” Néhány hang gyengén ismétli, a zaj folyton erősbödik, míg végre orkánná fajul. Degré egy páholyból próbál beszélni, hogy Táncsics el van törődve, otthon pihen. Vasvári a karzatról kiáltozott valami beszédfélét. Petőfi egy zártszékre állt fel, hogy a közönséget kívánságáról lebeszélje, nem akarván a nap komoly eredményeit a színházi komédiákkal összekeverni. De a lármában elvesztek szavai. Mindenki beszélt, mindenki dühvel követelte Táncsicsot, többen a padot verték és a lábaikkal dobogtak, hogy nekik a világon senki se kell, csak Táncsics.
Ekkor Jókainak az az ötlete támadt, hogy fölszalad a színpadra, és onnan szól a néphez. De a lába egyszerre legyökerezett. Egy tünemény állt előtte. A forradalmár előtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon. Laborfalvi Róza levett saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát, és Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól. Hogy ő mit mondott a közönségnek a proszcéniumból, arra még kevésbé emlékezett. Minden összefolyt előtte, mint egy álom.
(folytatjuk)