Nagy B. Sándor
Van néhány esemény történelmünkben, melyekhez az elmúlt évtizedek során rengeteg közhely tapadt, de amelyek mégis olyan tisztán ragyognak a múlt mélyén, hogy ha az aktuálpolitikai eseményektől és hangzatos szónoklatoktól eltekintve valóban kíváncsian figyelünk rájuk, elszégyelljük magunkat. Vajon lesz-e még valaha olyan ügy a nemzet életében, mint az a bizonyos márciusi, mely ennyire egységesen lelkesít majd, ami a vitákon túl összefog és ugyanarra az oldalra állít bennünket? Vajon eljön-e még az idő, amikor egységes magyar nemzetről beszélhetünk? Mennyire megkopott mára a magyar nemzet kifejezésünk is, mennyire megváltoztatták eredeti értelmét a különböző pártpolitikai szólamok...
Manapság szabadon ünnepelhetjük március idusát, de mintha az ünnepléseink hangsúlya eltolódott volna a külsőségek felé. Mintha a szabadság, melyre egykor annyira vágytunk, elrontott volna bennünket. Többnyire közömbösek, fásultak lettünk, és ha mégis kimozdulunk a közös ünneplésre, más dolgokat keresünk abban, mint annak előtte. Pedig annyi a riasztó esemény körülöttünk társadalmi, politikai, gazdasági és ökológiai téren, melyeket közös fellépéssel meg lehetne változtatni...
Vajon fontos-e még számunkra március tizenötödike, tudunk-e még erőt meríteni belőle? Vannak-e még közös céljaink, látunk-e közös értékeket, akarunk-e együtt nagyokat álmodni? Érzünk-e még késztetést arra, hogy közösen jobbá tegyük a világot, amelyben élünk, vagy megelégszünk annyival, hogy dolgozunk, eszünk, alszunk, internetezünk, hétvégenként szupermarketekbe kirándulunk és névtelen kommentekben éljük ki a társas lét iránti igényünket...?
Eszembe jutnak a rendszerváltás előtti, titokban történő kokárdakészítések magyartanárnőnk házában, aztán az a bizonyos irodalomóra, melynek emléke ma is megborzongat. Nem is kokárdák voltak, csak fehér szalagok, Petőfit ábrázoló fémlapocskákkal, de az akkor átélt közösségi hangulatokat száz elmés szónoklat és a legszínesebb huszárseregek sem tudnák visszahozni. Manapság a politikusok úgy értelmezik az ünnepet, ahogy a legkézenfekvőbb számukra, a kisember pedig tapsol, aztán hazamegy, és kiéli szabadságát abban, hogy az anyagi jólét reményében tovább cipeli terheit.
Vajon mitől voltak olyan mélyek, őszinték egykori ünnepléseink? A tiltástól, majd a frissen elnyert szabadság mámorától? De hát akkori jogfosztottságunk alig változott. Iskoláink, egyházi ingatlanjaink léte, jelképeink, nyelvi jogaink gyakorlása továbbra is bizonytalan, de megszoktuk ezt a helyzetet. Megelégszünk a szabad véleményformálás jogával, közösségünk jövője egyre kevésbé foglalkoztat. Pedig nyelvünk, identitásunk vagy természeti környezetünk minőségének kérdése is mindannyiunk felelőssége. Valószínűleg Petőfiék sikerének sem voltak más titkai, csupán a felelősségtudat és az összefogás.
