Számháborúzni nem akarok. Kérdezik: hányan voltak? Kevesen voltak? Ugye, milyen kevesen voltak? Na ugye, milyen kevesen voltak! Közel van a homálynak partja, és sokan örülnek, vagy legalábbis nem búslakodnak: vakok, megvakultak, rövidlátók, szemellenzősök, szemkötősök. Mit akartok? Csendben bevégezni az erdélyi magyarság sorsát, asszisztálni az RMDSZ-es felsővezetők jól fizetett megalkuvásához, lezárni a székelység történetét, megépíteni egy jókora szekler skanzent, ahol majd belépőt lehet szedni egy-egy talpraesett álgóbénak, és a turistáknak jó nagyokat lehet sírni – áfonyapálinkát szopogatva, kürtőskalácsot majszolva.
Itthon vagyunk! – Esik a szívünkre az ólomnehéz megállapítás, ahogy a függönyök, ablakok, ajtók mögött a vásárhelyi magyarok félve, bizonytalanul, olyan nemtudommitérezzekmitmondjakgondoljak módon szemlélik a kék-arany zászlókat lengető vonulókat. S én mit érzek? – kérdezem. Valami nagyon közös magányt; közös magányt azokkal, akik őseik iránti hűségből, gyermekeikért vállalt felelősségből, magukkal szembeni erkölcsi elvárásokat megfogalmazva kitartóan dolgoznak ezért a közösségért. Székelyföldnek joga van a területi önrendelkezéshez, de az autonómia soha sem fog pártpolitikai érdekek mentén megvalósulni – a mozgalomnak függetlennek kell lennie a hajlongásban, forgolódásban megszédült pártoktól. Ezt a függetlenséget pedig csak a Székely Nemzeti Tanács biztosíthatja, nagyon odafigyelve a  Stefano Bottoni történész által a napokban megfogalmazott kritikákra.
 

Csíki András