Egy csoport többször elővette a fütyülőjét, és fújta kegyetlenül a negyvennyolcas forradalom eseményét és jelentőségét taglaló tartásos bevezető szöveg alatt. A tévét nézve, ott hallgatva a fütyüléseket, nem éreztem azt, amit most. Akkor csak tudomásul vettem, hogy a kormánynak egyre hangosabb az ellenzéke, tömeges tüntetésre még nem telik, így hát egy-egy rendezvény megzavarásával hallatnak magukról. Most másként történt.
Hallgattam, figyeltem a szöveget, és egyszer csak valaki tőlem két lépésre elkezdte fújni a fütyülőjét. A gyomrom felfordult. Nem valamely pártot vagy kormányt bántották, hanem engem, aki a nemzeti ünnep alkalmával a forradalomról, annak eseményeiről, hőseiről szerettem volna – legalább egyszer egy évben – hallani történeteket, gondolatokat, elgondolkozni, emlékezni. Nem a politikai ellenfelüket sértették meg (egy politikus erre úgyis mindig számíthat, fel kell lennie vértezve), hanem engem és mindazokat, akik ünnepelni mentek oda.
A fütyülők között volt néhány magabiztos, jól öltözött férfi és nő, s volt egész más társadalmi kategória, akik rájuk figyeltek, hogy mikor kell fütyülni. Itt-ott voltak magányos fütyülők is, akik nem tartoztak semmilyen csoporthoz.
A mellettem megszólaló fütyülőt egy szerényebb arcú, szegénynek kinéző 40 év körüli nő kezdte fújni nagy erővel, a fülem közelében. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit szólna, ha én elkezdenék kiabálni az ő fülébe? Folytatta a fütyülést, nem zavarta, hogy filmezem, meg hogy több százan fotóztak, filmeztek. Lehet, hogy épp ezt is akarta.
Észrevettem, hogy egy jól öltözött, kapucniját az arcára húzó nő a derekánál fogva irányítja az asszonyt. Akartam filmezni az arcát, nem hagyta. Egyszer csak egy kéz, egy megtermett alaknak a mancsa megfogta durván a telefont tartó kezem, és el akarta venni a mobilomat. Csak akkor tudtam megszabadulni, amikor egy ugyancsak megtermett férfi szétválasztotta a kezeinket. „Csak ne verekedjenek!” mondta. Kérdem, ugye maga biztonsági? Pislogással bólintott.
Nos, ezután ne emlegessen nekem senki „összeesküvés-elméleteket”, amikor a hasonló „társadalmi tiltakozások” egy-egy demokratikusan megválasztott kormány ellen szerveződnek. Minden országban vannak, lehetnek elégedetlenek, de vannak manipulátorok is, akik spontánnak feltüntetett megmozdulásokkal tüzelik a tömeget, hogy a kialakult káosz gyümölcseit learassák. Ezt a romániaiak jól tudják, ott volt már „forradalom”, volt „etnikai villongás”, „bányászjárás”.
Akiket most én láttam, nem tudom, kik lehettek, csak egy volt világos: hogy a saját identitásukat titokban akarták tartani egy nyilvános rendezvényen, előretolva, irányítva egy náluk sokkal inkább „civilnek” kinéző embert, akinek ez valószínűleg megérte.
Körülöttem a többiek, akik hozzám hasonlóan ünnepelni jöttek, szintén meg voltak botránkozva a füttyösök miatt. Csodáltam, hogy amíg ott voltam, tettlegességre nem került sor, pedig láthatóan a provokáció volt a cél, akárcsak más hasonló 21. századi esetekben. A biztonsági ember megjegyzése is erre utalt. Azonban úgy hatott, mintha nem az ünneplőket védené a rendzavarók ellen, hanem a randalírozókat féltené tőlünk. Kibotorkáltam a tömegből, az én ünneplésemet tönkretették.
A tömeg szélén, ugyancsak eltávozóban, néhány barátjával hangosan filozofált egy férfi: bárkinek a nemzeti vagy vallási ünnepét megzavarni, ez nem rendzavarás? Még súlyosabb, hogy szervezett csoportban! Miért hagyják? Miért nem állítják elő őket? Ha politikai tüntetést akarnak, csinálják meg, ki tiltja? Tüntessenek a balosok, a jobbosok, az akármilyen kisebbségek, nem tilos. De én miért nem ünnepelhetek vagy tüntethetek a márciusi eszmék mellett zavartalanul? Azért, hogy elmondhassák a diplomatáink, hogy nálunk aztán igazi politikai korrektség van? ... A többit nem hallottam, mert valamin összevitatkoztak.
 

Boros Zoltán