1874. október 11-én avatták fel városunk piacterén a Honvédemléket, amely „a reactio hatalmával büszkén dacoló nemzet győzelmeit és a szabadságharc szomorú végét találóan ábrázolja”.
1898-ban az Osztrák–Magyar Monarchia Magyarországán április 11-ét, a felelős magyar minisztérium működésére vonatkozó törvénycsomag király által szentesített napját nyilvánította nemzeti ünneppé. Ez a nap a lakosság körében azonban nem érdemelte ki a nemzet ünnepe napját, hiába jelentette a Magyar Királyság függetlenségét. (Megjegyzendő: Magyarországon majd csak 1927-ben, a Bethlen-kormány avatta március 15-ét hivatalos ünneppé.) Így aztán az 1880-as évek végétől március 15-ét ünneplő csoportosulások alakulnak, ezek teremtik meg e nap igazi kultuszát, nem feledkezve meg az október 6-i kegyeletadásról sem.
Feltételezhetően ifj. Gödri Ferenc városi főjegyző – a későbbi polgármester, akinek nagyapja maga is ’48-as honvédtiszt volt – kezdeményezésére vált 1892-től majd két évtizedig az egész város ünnepévé március 15-e. E napon történt először, hogy a város lakossága a forradalomra és szabadságharcra emlékeztető emlékműnél rótta le kegyeletét az elesett hősök előtt. Ez évtől kezdve hagyománnyá vált, hogy a város e napra lobogódíszbe öltözött, a résztvevők mellükre nemzeti színű kokárdát tűztek, felvonultak az ipartestületek az önkéntes tűzoltózenekar által játszott Rákóczi-induló akkordjaira, ünnepi beszédet mondott a város polgármestere és egy-egy jelentős személyisége (Tárkányi György, Zajzon Ferenc tanár, dr. Király Aladár alispán, Bernstein Mór kereskedő és mások), elhangzott a Nemzeti dal, a Mikó-kollégium és a református egyház dalárdája hazafias dalokat énekelt, s az ünnepséget a városháza dísztermében díszebéd zárta.
A 20. század második évtizedére kifulladni látszott az addigi március 15-i hazafias lelkesedés, bár 1911. március 11-én lelkes ünneplés közepette leplezik le Kossuth Lajos hadvezéri egész alakos portréját, és nevezik el a Kispiacot (a Bazártól a városházáig terjedő tér) Kossuth térnek. A nap pártpolitikai célokra való felhasználása, az egyre fokozódó gazdasági nehézségek, majd a világháború okolható a nagyszabású ünnepségek fokozatos elmaradásáért. Megemlékezéseket ezekben az években már majdhogy csak iskolai, egyleti, intézményi szinten tartanak, bár a Székely Nemzetben 1913-ban hangsúlyosan elhangzik a nap régi fénye visszaállításának szükségessége, 1915-ben dr. Daday Vilmos kis létszámú közönség előtt koszorúz és lelkesít a parkban a város nevében. 1916-ban a fenti napilap cikkírója mintegy magyarázkodásként írja: ne rója fel senki a város lakóinak, hogy az ágyúdörgések közepette főként saját gondjaikkal vannak elfoglalva.
Az 1920-as impériumváltozás után lehetetlenné vált a nap köztéri megünneplése. Ne feledjük a helyi hatalom nemzetünk iránti ellenséges, emlékeink felszámolására tett kísérleteit: 1934-ben lebontották a ’48-as, 1936-ban a Váradi–Bartalis-emlékművet, később erre a sorsra jut az eprestetői csatát hirdető oszlop is. A hamu alatt azonban izzott a parázs: felekezeti iskoláink, egyházaink, a magyarság politikai képviseletének helyi szervezetei nem mulasztották el évente megemlékezni.
A nap méltó megünneplése 1941–44 között csúcsosodott ki: falragaszok hirdették műsorát, akárcsak negyven évvel azelőtt: az ünnepi istentiszteletek után a helyi fúvószenekar hangjai mellett felvonultak az iskolák, intézmények, egyesületek képviselői, megkoszorúzták a hősök emlékművét, beszédek, szavalatok, forradalmi dalok hangzottak el.
Ismét az elhallgattatás és tiltás időszaka következett, bár 1945-ben, miután helyreállították a Maniu-gárdák által ledöntött emlékművet, még megünnepelték az évfordulót. 1946-ban történt, bár már tiltva volt a nyilvános ünneplés, hogy a dohány- és a szövőgyár munkásai minden előzetes szervezés nélkül négyes sorokba rendeződve a főtér felé vették útjukat. A Mikó elé érve hívták a diákokat, de a kaput az igazgató bezáratta. Egy fekvő villanypóznával a munkások betörték az iskola kapuját, így a diákok is részt vehettek a felvonuláson, és Vékás Domokos végzős diák az emlékműnél elszavalhatta a Nemzeti dalt.
Az ötvenes években a város amolyan félnótásnak tartott, mindenki által kedvelt Bolond Ferije minden március 15-én bejött az iskolába – a cinkos kapus beengedte –, s egy-két osztályban elszavalta a Nemzeti dal első versszakát. (Itt jegyezném meg, hogy 1956 tavaszán dr. Izsák József magyartanárunk egy alkalommal felhívta a figyelmünket, hogy bár a Himnuszt, a Szózatot és a Nemzeti dalt nem taníthatja, mindenkinek kötelessége ezeket megtanulni.) Következett 1957 és 1958 március 15-éje, amikor a Mikó-kollégium diákjai az ’56-os forradalomra emlékezve az éj leple alatt megkoszorúzták az emlékművet. Kemény börtönévekkel fizettek tettükért, mert második alkalommal a lesben lévő államvédelmisek letartóztatták őket.
A Ceaușescu-éra idején hiába lehetett csak istentiszteleteken – akkor is csak metaforákban – emlékeztetni a híveket a magyar szabadság napjára, hallgatólagosan mindnyájan átéreztük magasztosságát, s benső ünnepként éltük meg.
A rendszerváltás óta újból ragyog március csillaga. 1990-ben a negyvenöt év utáni első szabad ünnepen a ’48-as emlékműre virágok és gyertyák halmaza közé az Áldozataink emlékére feliratú táblát helyezte valaki. Azóta is az ünnepi megemlékezés legfelemelőbb pillanata, amikor városunk volt politikai foglyai helyezik el koszorúikat az emlékmű körül.