Az első évfordulón, 1849 márciusában Kossuth a cibakházi honvédtáborból – a dicsőséges tavaszi hadjárat elején – azt írta haza feleségének, Meszlényi Teréziának, hogy ők mennek az ellenség ellen, de Debrecenben bezzeg ünneplik március 15-ét. A felhorgadó hangulatú magánlevélnek az az oka, hogy a kálvinista Rómában újságíróskodó márciusi fiatalok egy része saját teljesítményét túlbecsülte, mintha az lett volna a fordulat egyetlen meghatározója. Kossuth a sajtószabadság híve volt, és nem szólt bele a márciusi fiatalok illetve hírlapíróik dolgába, de azt zokon vette, hogy csak erről a forradalmi jellegű fellépésről írnak, meg a cenzúra eltörléséről, amiben nekik közvetlen szerepük volt. Hiányolta az utolsó pozsonyi országgyűlés küzdelmeinek kellő méltánylását.
Neki az volt a fontos, ami Pozsonyban és Bécsben történt, de természetesen mind a három helyszín kellett ahhoz, hogy sikerre jusson e nap. Kellett a pesti forradalmi lökés, az utolsó pozsonyi országgyűlés, és kellett hozzá Bécs, vagyis az uralkodó szentesítése. Mindhármat sikerült elérni, mert néhány magyar államférfi fejében a program már készen állt. Ezért tudott lehetőséget kínálni nekünk a történelem. 1848. március 15-én este a Práterben a bécsi forradalmárok nevében Kossuthot egy fiatal ügyvéd köszöntötte: dr. Alexander Bach, akiről később az utálatos Bach-korszakot nevezték el. Kevesen tartottak ki eredeti álláspontjuk mellett a nagy felfordulásban: a köpönyegforgatásnak akkor is voltak zsonglőrjei.
A törvényenkívüliség és a neoabszolutizmus évei után-során, 1860-ban kísérelték meg – főleg a fiatalok – a megemlékezést, amely aztán tüntetésbe torkollott. Forinyák Géza joghallgató bele is halt sérülésébe. A kiegyezés hozott fordulatot, de felemás módon. Akkor még nem beszéltek nemzeti ünnepről, hiszen e „műfajt” később találták ki. Ugyanakkor nem volt olyan magyar kormány, amelyik 1867 után ne azt mondta volna, hogy ők azok, akik majd befejezik, amit a márciusi ifjak elkezdtek. Ferenc József császárt sértette az ünneplés, de csak bizonyos határon túl. Minden március 15-e gondot jelentett a kaszárnyákban, mert a fiatal bakák és tisztek egy részének gondja volt arra, hogy valami fontos esemény történjen aznap. Végre 1898-ban, az 50. évfordulón tett javaslatot Kossuth Ferenc országgyűlési képviselő, Kossuth Lajos fia, hogy legyen nemzeti ünnep március 15-e. És április 11-e lett a nemzeti ünnep. Az akkori parlamentnek az volt a véleménye, hogy a pesti fiatalok fellépésénél fontosabbak a magyar országgyűlés törvényszülő erőfeszítései Pozsonyban. Végül ezeket szentesítette – a nádor közbenjárására – a pozsonyi prímási palotában 1848. április 11-én a gyenge szellemi képességű V. Ferdinánd király.
A hivatalos ünneppel szemben a függetlenségpárti képviselők és az „istenadta nép” március 15-én kívánt továbbra is ünnepelni. Mindig akadt valaki, aki kiállt a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, és elszavalta szívére tett kézzel Petőfi Nemzeti dalát. 1919-ben a Tanácsköztársaság kisajátította az ünnepet. Landler Jenő már új márciusról beszélt. A nemzeti vagy családi közösségre halálosan veszélyes kommunista, haladár vagy internacionalista politikusi, értelmiségi figurák őstípusaként már arról álmodozott, hogy ez lesz az utolsó március, ami után – kerül, amibe kerül – megvalósítják az 1848-as álmokat. Mármint az övéket. A kommunista Kun Béláék és szocialista társutasaik a botcsinálta kormányban már a létezésükkel is hozzájárultak a trianoni béke esztelen léptékéhez, amely után még nagyobb szükség lett ’48 megtartó emlékére. Aztán éppen kilencven éve, 1927-ben a Bethlen-kormány úgy ítélte meg, hogy utat kell engedni március 15-e patriotizmusának. Hivatalosan is meggyökeresedett az ünnep, amelynek kialakult valamilyen rituáléja is a Horthy-korszak második felében. Fontos esemény volt az 1942. március 15-i történelmi emlékbizottság gyűlése, amikor a Petőfi-szoborhoz mozgósított munkások és polgárok tiltakoztak a háború ellen. Az 1944. március 15-i – Kossuth halálának 50. évfordulója előtti – ünnepségnek szintén külön fénye volt. Négy nap múlva következett az ország német, később szovjet megszállása.
1946-ban az ünnepség új helyszínt kapott: a gyorsan felépített – és azóta lebontott – Kossuth híd jóvoltából a parlament előtti Kossuth tér lett a központ. Oda összpontosultak az ünnepségek, így a centenáriumi 1948-as is. Rákosiék viszont már 1951-ben törölték e napot a kommunista kalendáriumból, hiszen ott volt még nekik március 9-e, Rákosi főtitkár szülinapja, március 21-e, a Tanácsköztársaság kikürtölésének napja és április 4-e: az ország felszabaDÚLÁSa. A négy ünnep túl sok volt egymás hegyén-hátán – kivették a kevésbé jelentőset.
Kádár megígérte, hogy március 15-e újra nemzeti ünnep lesz, amire várni kellett 12 évet. 1969-ben érezte úgy a Politikai Bizottság, hogy ismét engedélyezheti e napot a konszolidálódott helyzetnek köszönhetően. A kormánytól függetlenül a fiatalok és az értelmiségiek egy része 1973 óta külön kezdte ünnepelni a Petőfi-szobornál március 15-öt, amely a szabadság és a nemzeti függetlenség mellett a kádári rendszerrel való szembenállás jelképévé is vált.
A rendszerváltozásnak köszönhetően ismét teljes fényében ragyogott ünnepünk. Nem sokáig: 1991-ben Demszky polgármesterék kiötölték, hogy a főváros nem ünnepel közösen a kormánnyal. Az ő ünnepük ugyanis felvilágosult és liberális, nem holmi konzervatív vagy elavult nemzeti. Napjainkban is van kormány- és ellenzéki ünneplés.
Ezért vélik sokan úgy a Duna partján, hogy istenigazából a külhoni magyarok tudják megünnepelni e napot. Az ő érdek nélküli ragaszkodásuk e nap szentségéhez tud utat mutatni a ravaszdi politika sűrű erdejében.
S. Király Béla