A haza ügyein kívül a szerkesztőnek még más dolga is van. Gyakran látni őt beosonni a Hatvani utca egyik házába, ahol egy nagyon szép nő lakik. Abba a házba jönnek-mennek mások is, de ez az egy gyanússá teszi magát azzal, hogy óvatosan, félénken körülnéz előbb az utcán, nem látják-e. Az Életképeket pedig teleírják ezalatt a „Közli Jánosok”, a vidéki levelezők és a zöldségtermesztő legifjabb generáció. Mindenki hanyag, ha a gazda az. A korrektor bent hagyja a legszarvasabb hibákat, csak az ipszilonokat törli ki, mert jó hazafi, és mert már az első számban eltörülte az Életképek az összes nemességet, kijelentvén ezt az újdonságok rovata élén, minélfogva most már Zichyt Zicsinek írja, Dessewffyt Dezsőfinek. De ha a belső tartalomban talán vesztett a lap, az áprilisi 30-i szám kellemes meglepetést hozott a közönségnek. A lap homlokán együtt jelent meg a két leghangzatosabb név: Felelős szerkesztők: Petőfi és Jókai. „Lapunk minden számában leend Petőfitől költemény – jelezte a lap –, ki ezentúl kizárólag csak az Életképekbe fog dolgozni.”
Petőfi közreműködése csak abból állott, hogy verseket írt az Életképekbe, s ezért 100 forint havi fizetést kapott. Egyéb szerkesztési gond maradt Jókai vállán. Petőfi neve azonban nem hozott szerencsét a lapnak. Pedig már akkor Petőfi oly népszerű volt, hogy Pozsonyban a diéta, Bécsben az udvar is félni kezdett tőle, és amikor március vége felé az a hírkacsa kelt szárnyra, hogy harmincezer ember élén áll Rákoson, mind a két helyen elhitték és meghökkentek. Csakhogy Petőfi népszerűsége éppen azokra a körökre terjedt, melyek nem szoktak lapra előfizetni. A komolyabb körökben országháborítónak tartották.
A vitézlő és tekintetes urak előtt – amit csodálni nemigen lehet – az ő nézetei nemhogy akkor, de még ma is túl radikálisak volnának. Szóval a lap nemhogy emelkedett volna, de hanyatlott. Márciusban még ezerötszáz előfizetője volt, az áprilisi évnegyedben, amikor Petőfi neve került a lapra, elmaradt ötszáz (ami nagy pénzveszteséget jelentett). Az augusztusi évnegyedben az ezerből megint elmaradt hatszáz, és beállt a deficit. Jókai Petőfi demagóg­ízű, a nemességet gúnyoló verseit és durva kifejezéseit okolta, mint amelyektől visszariadtak a Horváth Lázár limonádés irályához szokott úri olvasók. Hiszen az is hozzájárult, de leginkább a laza szerkesztés és az a körülmény buktatta meg az Életképeket, hogy nem hozott divatképeket. Az asszonyok pedig megkövetelték, mert a többi szépirodalmi lap mind gondot fordított erre, s többnyire színes képeket hoztak, vegyesen párizsi és bécsi divatokat.
Jókai igen fájlalta, hogy a lap így tönkrement, sőt, adósságokba is keveredett. Petőfit bosszan­totta, hogy Jókai őt okolja, s viszonyuk apránként lazulni kezdett. Egy apró összezördülés miatt Jókai már pünkösdkor otthagyta a Dohány utcai lakást, ahol annyi kedves estét töltöttek együtt. Az eset elég mulatságos, de egy kicsit gyerekes. Az olasz katonák pünkösd hétfőjén este fellázadtak a Károly-kaszárnyában. Nagy mozgalom volt az utcákon. Jókai hazajött a nemzetőri kardjáért. Petőfi, aki már ágyban feküdt, kikiáltott neki, kérdezte, mi történt. Petőfiné azonban kisietett a konyhába, s kérte Jókait, hogy férjét ne vigye magával, mire Jókai szó nélkül távozott, s magával vitte a ház egyetlen kapukulcsát, kívülről zárva be a kapuajtót. Petőfi sejtett valamit, még az ablakból is kiáltozott utána, de Jókai úgy tett, mintha nem hallaná. Képzelhetni haragját, midőn az utcákon lótó-futó tömegektől értesült a történtekről, de a házból ki nem mehe­tett. Dühöngött, tombolt, mint egy kalitkába zárt oroszlán, s másnap a kis tréfát, mely különben lovagi szolgálat is volt „Juliskának”, oly mértéken felüli ingerültséggel tette szóvá, hogy Jókai sértődve rögtön áthurcolkodott onnan a Hatvani utcának abba a házába, ahol Laborfalvi Róza lakott a Nemzeti Kaszinó tőszomszédságában.
Nagyobb szakadás nem történt: haragját megbánta Petőfi. Kezet nyújtott, mosolygós képpel, egy-két nap múlva, „Marcikám”-nak szólította Jókait, mire a barátság ismét össze volt enyvezve, de talán már mégsem volt oly erős, mint azelőtt. Az elhurcolkodás egy kis pletykára is adott okot. A március tizenötödiki kokárda, meg az új lakás, meg a szép Róza. Hm. Ebből lehetett kombinálni. Faragtak is rá elég pajzán célzást a Pilvaxban, ami ellen persze Jókai pirulva szabadkozott. Egyébként se vették komolyan a pletykát, csak éppen a trécselés kedvéért szülemlett. A szende Jókai nem úgy festett, mint aki egy színésznő hálójában megakad. Kirké jól felkösse a szoknyáját. Minden azt mutatta, ha valaha nősül is, egy falusi liliomot fog elvenni, aki zsoltárokat énekel és sírva fakad a novellák hőseinek sorsán. S másrészt a szép Róza se azokból a naiv libácska színésznőkből való, akik egy írócskát szeretnek meg, mert abból a tintatartóból nemigen kerülnek ki briliánsok és smaragdok. Ejh, bohóság! Ha Rózának szerető kell, választ magának egyet a mágnások közül. Okos leány, aki már keresztülment az élet iskoláján, és tudja a leckéjét meg az egyszeregyet. Ha kacérkodik is egy kicsit a szép Jókaival, hát ez csak arra való, hogy egy kis melegebb kritikát csaljon ki a pennájából.
De a pletyka, úgy látszik, mégis mélyebb alappal bírt. Degrének egy bizalmas órában egy házi sapkát mutatott Jókai, amelyet Laborfalvi Róza horgolt neki a márciusi nagy nap emlékéül. Sőt, hovatovább egyéb jelek is mutatkoztak, hogy „a gyerek jól tölti üres óráit”. Hanem hiszen az se nagy baj. Juventus ventus. Ezen is át kell esni, mint a fogzáson, a vörhenyen és a tengeribetegségen. A darabírás voltaképpen azon kezdődik, hogy az ember megszeret egy színésznőt, és ír neki szerepet. Irigyelték, de nem sajnálták. Maga Petőfi is hamiskásan mosolygott, amikor Jókai el-eltűnt a társaságból különböző ürügyek alatt.
De azalatt elmúlt a tavasz, elkövetkezett a nyár, és az „ügy” két oldalról is fejlődött. Jókai tényleg viszonyt szőtt Laborfalvi Benke Rózával, akinek valódi neve Judit volt. Hogy miként, hol és mikor keletkezett ez a viszony, nincsenek rá adatok. A világ előtt a kokárda feltűzése képezi a kezdet kezdetét, s maga Jókai is ezt az epizódot említi. De ez nem valószínű. Jókainak már Szigligetiéknél kellett találkoznia vele. Sőt, Róza talán éppen azért járt oda olyan sűrűn. (Csupán Jókai betegsége alatt háromszor-négyszer fordult ott meg.) Jókai fényes jövője már akkor nyilvánvaló volt. Egy csöppet se lehet csodálni, hogy Laborfalvi Róza szemet vetett rá. Okos leány volt, ragyogó szépsége teljes pompájában, de már azon a mezsgyén, amikor a hervadás közeleg, a harmincegyedik esztendőben járt, amikor már tanácsos valami révbe kijutni. Lehet, hogy a szíve is lobot vetett, mert olyan deli volt Jókai, és amellett előkelő modorú, nemes szerénységgel párosult, vonzó szépségű, hogy egy sokat próbált leány előtt is kívánatosnak tűnhetett fel. De ha pusztán a rideg okosságtól kér tanácsot, az még inkább javallja. Mert ő volt a legalkalmasabb médium arra, hogy az első szép nő, aki komolyan akarja, teljesen rabjává tegye. Ehhez járult az az isteni szemüveg, nem látni azokban, akiket megszeret, semmit, csak jót és szépet. Ennek az égbe és földbe látó embernek, akinek annyi minden jutott, ez a csodálatos vaksága volt talán a legnagyobb ajándék, amellyel az istenek felruházták. Ebből az ajándékból Róza is ki akarta venni a maga hasznát, s ezt helyében mindenki így cselekedte volna. Laborfalvi Rózának, mint ebben az időben (és még talán az azelőttiben is) majd minden színésznőnek, megvolt a színes kalandokkal telt pikáns múltja, a színpadok végre is nem kolostorok. Ha nem lett volna is, ki hinné el egy harmincegy esztendős hódító szépségről, hogy szűzies tisztaságban vándorolta be az országot? Ki hinné el? Elhiszi Jókai. Igen, ez a Jókai semmit sem tud, semmit sem gyanít. A mély hódolat, az illedelmes tisztelet szinte kacagásra hangolná a szépséges Rózát, ha nem esne neki jól. Hát csakugyan nem tud, nem hallott róla ez az ember semmi rosszat, semmi gyanúsat? Érzi kezének remegését, ha megfogja, látja vérének fejébe való tódulását, ha a ruháját megérinti. Ez a fiatalember úgy szereti őt, ahogy egy bakfist szerethet egy diák. Tetszett Rózának, új volt ez a hangulat, mert nagyon régi volt, eleinte csak tréfa, incselkedés az egész, mert hátha a kis Jókai csak egy alattomos macska, aki teszi magát, lassan azonban komollyá lett a játék. Jókai szerelme izzó szenvedéllyé fajult. Elhatározták, hogy férj és feleség lesznek. De sietni kellett. Rózának oka volt siettetni az eseményeket. Egyrészt, mert a szerep unalmas lesz, ha hosszadalmas, másrészt, mert mindig előjöhetnek kellemetlen non putaremek. Ilyen lehet például, ha Móric megtudja, hogy gyermekei voltak, és hogy egy leánya most is vele van, mégpedig már az is bakfis; azt hirtelen nevelőintézetbe kellett dugni, amint március 15-e után megengedte, hogy a lakásán látogassa. A leány felől az egész város tud, de Jókai csodálatosképpen nem. A nyár derekán Róza szemrehányást tett neki, hogy a dolguk nem megy előre, végre már egyszer cselekedni kell, ő nem vár tovább. Jókainak nem volt bátorsága anyját értesíteni, sok huzavona után elejtették hát ezt a tervet, de a legbensőbb barátjaival mégis tudatni fogja, s aztán hirtelen megesküsznek. Erre nézve Róza, aki a nyarat egy svábhegyi villában töltötte, azt a tervet forralta ki, hogy ebédet ad a Svábhegyen, amelyre Jókai barátjaiból meghív néhányat, s ekkor publikálják az eljegyzést. Árnyékos fák alatt, ebéd végén felállt Jókai, s áradozó mondókában jelenté be tisztességes szándékát, amely immár köztük bevégeztetett.
Erre a kijelentésre elhalványult, lecsapta a kést, villát Petőfi, és egyetlen szót se szólva rohant le a hegyről a szőlő barázdáján – a többiek ellenben, ahogy illett, gratuláltak a boldog párnak, és vidáman koccintgatának napszállatig. De másnap jött a feketeleves, Petőfi ádáz dühvel támadta meg Jókait e lépése miatt, szemtelenségnek nevezve azt. „Ilyen nőt nem szabad elvenned, vagy különben sohase fogok veled kezet.” Jókai kikérte az effajta beavatkozást, ő azt teszi, amit akar. Petőfi indulatosan rohant el, de még bekiáltott a küszöbről: „Nem engedem, hogy vesztedbe rohanj!”
Petőfi otthon mérgében levelet írt Válynénak, megírva a tervbe vett házasságot, de még napokig nem küldte el, megpróbálván minden eszközt Jókai észre térítésére.
(folytatjuk)