Bagoly Vilmos katonaképe
Bagoly Vilmos a Vörös Hadsereg háromszéki megjelenésének és az ezt követő időknek szemtanúja. Visszaemlékezései fénycsóvaként világítják meg az 1944—1945-ös, már-már a feledés leplével eltakart időket.
Az árkász szakaszban
— 1943-ban besorozták az 1923—24-ben születetteket. Én, honvédpróbás levente, a kiskorúaknak voltam a parancsnokuk. ’43. október 4-én berukkoltattak Szentgyörgyre, az Őrkő alatti A táborba. A fronton a katonákról lehúzott véres, összegyűrt, összeszaggatott ruhákat hozták hozzánk, s abba öltöztettek fel. Tavasszal minket, fiatalokat felküldtek Gyimesközéplokra. Ott építettük a körkörös védelmet. Ez egy jól kiépített állás volt, de ahogy a románok átálltak, nem ért semmit. Nem vették hasznát, mert a Déli-Kárpátoknál átjöttek az oroszok. Mi, barátosiak, kovásznaiak, a zágoni ifjak a 10. Székely Határőr Zászlóaljban voltunk. Ezt Nagybaconi Nagy Vilmos szervezte meg. Az Úz völgyében voltak, a 11-es, a 12-es, a 13-asok.
Minket, amikor a gyimesközéploki erődvédésből hazaérkeztünk, beöltöztettek vadonatúj honvédruhába, és engemet árkászként mint iskolázottat betettek a telekiek közé. Így kerültem a telekiekkel együtt az árkász szakaszba. Árkászként nekem volt kiadva, hogy az oroszfalvi hidat a Kászon vizén robbantsam fel. Vashíd volt.
Felszereltem robbantásra, durranó, angol gyújtózsinór, gyutacsok, minden együtt volt, csak nem volt bedugva a robbanóanyagba. Akkor már Ojtozt úgy elárasztották az oroszok, hogy az erődöket megkerülve lőtték a vasajtókat. Akik életben maradtak, gyalog jöttek errefelé. Én is így jöttem. Bereckben elaludtam — az árkász szakasz írnoka voltam — , volt egy lovam, behámoztam, felmálháztam, s hoztam az irodai felszerelést, s az úton a ló mellett végig aludtam. Menet közben. A ló vezetett engemet, s nem én a lovat.
A Mogyoróstetőn volt egy csendőrpihenő. Mint egy háztető, olyan volt. A földre le volt téve. Ebben volt négy heverőhely. Ott volt az én irodám. A Mogyoróstető után voltunk, a Csengőponkon. Ott egy olyan áfonyás volt, hogy lekuporodva a kétliteres csajkát meg lehetett tölteni. Leülni nem lehetett, ha nem akartad kékre festeni a nadrág fenekét. Amikor reggel mentek le felvételezni a reggelit s a délebédet, mert Bereckből felvittek egy L alakú boronaházat — az volt a raktár —, akkor a bokrokból már lövéseket kaptak. Már ott voltak az oroszok. Kieresztett ingű, román pakulárok vezették oda az oroszokat. Aknákkal és géppisztolyokkal lőttek. Mi a Nagysándor-tetőre vonultunk fel, s ott foglaltunk el állást. Barabás Géza — egy zágoni fiú — a géppuskával lőtt vissza, s így mentett meg sokunkat, hogy vissza tudjunk vonulni. Ez egy keddi napon volt, délelőtt, 1944. augusztus 28. körül.
Én hazajöttem Barátosra. Lefeküdtem. Édesanyám szedte le rólam a ruhát. Kimosta az alsógatyát, inget, mindent. S forró vasalóval kivasalta. Hajnalban felébresztett. Apám szolgálatban volt, mint leventeoktató, s egyik szolgálatos leventével befogatta a lovakat — két lovunk még megvolt —, Molnár bácsi tartalékos törzsőrmesterként szolgált, s Erdély Lacit s engemet felültetett a szekérre, s visszamentünk Torjára. Ott álltunk meg. Felvert kenderkévék voltak, s azt jól végiggéppuskázták repülőről az oroszok. A lovak megijedtek, s úgy lelapultak, mint a nyulak. Mondom Albertnak — ő ’23 béli volt, azokat nem vitték el —, amikor a második sorozatnak is vége volt, hogy forduljon meg a szekérrel, s menjen haza a lovakkal.
Minket bevittek a bárói kastély udvarára. Oda aztán jöttek más alakulatok is. Szerencsénkre, ahogy az ebédet megkaptuk, három óra felé kivittek a bálványosi erdőbe. Utána úgy megszedték az orosz repülők a bárói kastély udvarát, hogy senki sem maradt volna életben. De ott már nem volt senki. Azelőtt megfigyelték, hogy hol van a katonaság.
Már szeptemberbe kerültünk, jött az őszi esőzés. A ruha nem került le rólunk. Vajna Lajos bácsi volt a tartalékos zászlós — Kovászna jegyzője, félig-meddig rokonság —, neki köszönhetem, hogy én megszabadultam. Egy reggel kaptuk a parancsot, hogy miután az utolsó német kocsi is visszavonul Torjáról, akkor sorakozó az árkászoknak, s minden útban lévő hidat fel kell robbantani. Reggel behivatott, s levelet írt, hogy adjam le a feleségének. Sokszor küldött haza, mint rokont, kincstári kerékpárral. Azt mondta: tartózkodj magyar csendőrtől, német csendőrtől s az orosztól. Tudom, hogy a csűrötök tele van gabonával, s ott bújj el. Itt mindennek vége van.
Ők vonultak tovább a németek után.
Ki volt adva a parancs, hogy fel kell égetni a raktárt. Még ma is sajnálom, mert ott volt a sok lószerszám. Nyergek, minden. Én onnan felpakoltam magamat, mert a sok esőtől a ruhám tönkrement. Meg volt büdösödve, ránk volt rothadva. Teljesen újba öltöztem. Három inget magamra vettem, gatyát, mindent, hogy ha fogságba kerülök, legyen nekem öltözetem. Egy vastag katonapokrócot is elvettem.
Jövögettem a hegyeken végig — ott nem volt forrás —, de fel voltam csomagolva cukros kávéval is. Megszomjaztam.
Futásfalvi fogságban
— Futásfalva felé jöttem, este lévén, bujkáló holdvilág volt. Két ismeretlen honvédhuszárral együtt jöttünk. Mikor a faluhoz közel kerültünk, hallottam, hogy egy gyermek kérdezi, édesanya, hol a só? Azt hittem, hogy nincs ott semmiféle katonaság, s beléptem a kiskapu alá. Ott egy tányérsapkás orosz tiszt állt. Nekem a vállamon volt, mint egy kapanyél, a kiürített puska. A tiszt félrelépett, hogy tudjak bemenni. Azt hitte, kapa van a vállamon. Akkor a hold kilépett a felhők mögül, s az orosz tiszt meglátta rajtam a katonaruhát. Pisztolyához kapott, és rám kiáltott: szoldát nyemszki! — Nyet. Magyarszki — válaszoltam. Arra visszalökte a pisztolyt a táskába, vállamra veregetett, s azt mondta, hogy: magyarszki tovaris.
Elvitt a községháza elejébe. Ott a civilek körbevettek, s kezdték a hátizsákomat kiüríteni. Félrelöktem őket, s beléptem a községháza épületébe. A tiszt letette a hátizsákot, s elkezdte kipakolni. Én udvariasan megfogtam a hátizsák két sarkát, s kiborítottam — nem gondolván, hogy a két oldalzsebben Vécsey-gránátok maradtak tudtomon kívül. A gránátok szétgurultak, az orosz tiszt kiszaladt, s én ott maradtam egyedül. Szóltam az altisztnek, hogy szedje össze, és dobja be a szemközti templomkertbe egy nagy fenyőfa tövébe. Kibiztosítatlan nem robbant fel egy se. Azon az éjszakán a községháza folyosóján aludtam, de nem jött álom a szememre, akármilyen fáradt voltam. Reggel a másik két fogolytársammal betereltek a templomkertbe, s őrt állítottak a kapuba. Balogh Gyula a gazdasági iskolában osztálytársam volt. Az édesanyja megtudta, hogy fogoly vagyok a templomkertben, tejeskávét s kenyeret hozott be. Ezt közösen elfogyasztottuk. Délben ebédet hozott, s délután az orosz katona levetkőztetett, a bakancsomat s a ruhámat elvette, és az ő ruhájába felöltöztetett. A zubbony zsebében benne maradt a zsoldkönyvem, az árkász szakasz postakönyve, s így én mindenféle magyar igazolvány nélkül maradtam.
Mivel hogy Balogh Gyulának az édesanyja többször meglátogatott mint fia osztálytársát, s ezt látta az orosz őr, aki ukrán lehetett, mert románul és oroszul lehetett vele értekezni, kérdezte, hogy ki ez, aki nekem csomagot hozott. Mondtam, hogy ,,mámocská". Azt kérdezte, milyen messzire laksz? Mondtam, hogy ,,csitiri kilometri". Öt kilométerre. Megkérdezte, hogy ha én volnék a helyében, elengedném-e? Mondtam, hogy elengedném.
Azt mondja, hogy este elmegy a másik őrhöz, cigarettára gyújt, s ehhez tüzet kér. Addig lépjek ki a templomkertből, s menjek haza. A magyar katonaköpenyemet, amin heverésztem, bedobtam a bokrok közé, és az orosz pufajkás kabátban elindultam Balogh Gyuláék lakása felé, de a kis távolság ellenére jobban elfáradtam, mint előző nap az erdőben a hegyek között. Indulni akartam haza, de Balogh néni okosabb volt, látta, milyen fáradt vagyok, s bevitt a csűr mögé, oda vacsorát hozott, s ott aludtam reggelig. Reggel civilbe öltöztetett, adott egy zöld vadászkalapot, s egy gereblyével s egy vasvillával a hátamon elindultam hazafelé.
A többiek ott maradtak a templomkertben.
Vasárnap még elfogtak tizenegy magyar katonát a zászlóssal együtt, aki akadályozta a többi fogolynak az esetleges megszökését. Azokat elvitték Kézdire a leánygimnázium udvarára, más katonafoglyokkal együtt bezárták őket, s ezek többé soha haza nem kerültek.
Mikor jövögettem Barátos felé, Szörcsénél volt a Feketeügyön egy fedeles híd. Be volt fedve zsindellyel. Három leventekatonát, Mántó Karcsit és két társát ott lőtték agyon az oroszok. A helybéliek figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra. A katonák örömükben, hogy megszabadultak, s hazaérkeztek, pénzt kértek kölcsön, s megrészegedtek. A kovásznai temetőben van egy emlékmű, ott van felírva a nevük, s az alatt az évszámok: 1924—1944. Ennyit éltek.
Másképpen azokat, akik lemaradtak a magyar hadseregtől, nem tekintették katonaszökevényeknek. Titkos parancs volt erre, hogy a szülőföldön maradhatnak. Barátosra szerencsésen hazajött Csoma bácsi a fiával. Hozta magával a lovat s a fegyvert is. Hazajött Mircse Sándor, Bartók Laci s Kató Emil is. Kovásznára két karpaszományos tiszt is hazajött: Havadtőy Sándor és Hadnagy Tibor.
Pila marsall csendőreként
Szerencsésen hazakerültem Barátosra, s ott beálltam Pila marsall csendőrcsapatába mint parancsnok. Porzsolt Árpád, Németh Lajos, Gyönös Lajos, György Aladár s még vagy négyen, de azoknak a nevük már nem jut eszembe. Vagy nyolcféle fegyverünk volt (karabély, vadászpuska ,,davaj gitár"). Ezt Árpád zsákmányolta a Barátoson maradt orosz katonáktól, akik az Árpi édesanyja falujából származtak, s Barátoson lemaradtak. Árpi édesanyja orosz volt, az édesapja egy orosz faluban nősült meg, s az asszonyt magával hozta az első világháború után. Porzsolt Sándor Moszkvában született, Berci Budapesten, Árpád és Borbála Barátoson.
Árpádból, mert tudott oroszul, nagy elvtársat csináltak.
Ez a két lemaradt orosz járt fel lóháton Papolcra. Ott főzték a szilvapálinkát. Megrészegedtek. Az egyik bement Porzsolt bácsinál a műhelybe, a másik kikapta a kezéből a ,,davaj gitárt", hozzáütött Imre bácsihoz. Az elszaladt, s jelentést tett. Kijöttek Szentgyörgyről, s elvitték őket. S a két oroszt mint katonaszökevényt agyonlőtték.
Pilát láttam, hogyne láttam volna. Velünk szemben rendes volt, jól teljesítettük a szolgálatot. Jött, megdicsért, s ment tovább. Csak átutazott Barátoson. Sok embert megmentett. A ,,répásokat", Zágonban a magyarokat.
Barátoson nem volt semmiféle atrocitás, de jött egy Groza nevezetű kalányos cigány Papolcról. Ő volt kinevezve bírónak. Ez mind szedette össze az embereket, hogy menjenek három napra munkaszolgálatra. Eljött hozzánk is. Apám ideges ember volt, s mondta anyámnak: pakold fel, hogy menjen!
Anyám felcsomagolt rendesen. A községházán volt a gyülekezőhely. A községházát a kétágú csákós román csendőrök körbevették. Én elsomfordáltam a hátuk mögött, s meg sem álltam Papolcig. Nagyanyámnál a csűr tele volt sarjúval, s oda elbújtam. Így szabadultam meg Földvártól.
Barátosról sokakat elhurcoltak, s ezek többet nem tértek haza. Egyik közülük Kató Béla — valami nagybátyja az illyefalvi Kató Bélának, a püspökhelyettesnek. A szomszéd Már Laci bácsi is odaveszett. Sztálin jóvátételként munkásokat kért Romániától. Észak-Erdélyből ezért szedték össze a magyar férfiakat, a volt katonákat. Ezeket vitték Földvárra. Onnan, aki meg nem halt, vitték Foksányba és Tighinára. Ezek közül sokan nem jöttek haza. Barátosra egy se.
Kónya Feri is osztálytársam volt a Mikóban. A felesége Bitay Lilike. Kónya Feri úgy szabadult meg, hogy az édesanyja két ökör árával lement Földvárra a zabolai román pappal, és Ferit kiváltotta.
Hogyan lett román katona
A ’47-es kontingenshez tartoztak az 1925 béliek. A behívót Szentgyörgyre küldték. Akiknek volt valami magyar igazolványuk, azokat hazaengedték. A pákéiakat is. Sándor Géza is írnok volt a 2. századnál, s egy csomó szabadságos űrlaphoz hozzájutott. Pityókaszeletből pecsétet készített, az űrlapokat töltötte ki, pecsételte le, s a pákéiak jöhettek haza. Nekem is eszembe jutott, hogy nálam is volt egy olyan kártya, mint amilyen a mostani személyazonossági, amivel a 27-es székely zászlóalj szentgyörgyi kaszárnyájából mehettem be felvételezni robbanó- és gyakorlóaknákat. Ezeket a katonákat kivitték a frontra, helyettük jöttek az 52-es utászok, s az írnok ahelyett, hogy új igazolást állított volna ki nekem, ráütötte az 52-esek pecsétjét. A 27-es lila pecsétre. Tudtam, hogy ennek az igazolásnak apámnál kell lennie otthon, a fiókban.
Az őrmestertől elkéredztem, hazaszaladtam, s másnap beadtam a parancsnokságra. A behívottakat vitték el ide is, oda is, nekem nem szóltak semmit. Jön ki egy őrmester, s kérdezem tőle: Ce-i cu mine? Mi van velem?
Figyelj ide! — s mondott egy csúnyát. Aktát hamisítottál!
Hű, a mindenit! — gondoltam.
Nemes Pali bácsi megyei állatorvos volt. Az őrmesternek adtam valami pénzt, s elkéredztem. Behívtam Pali bácsit. Benn egy óránál tovább tárgyalt. Kijött, s azt mondja: neked a diploma már a kezedben van.
’47 tavaszán Enyeden elvégeztem a tanítóképzőt. Bevonulsz, azt mondja, s egy év múlva hazajössz, mint hadnagy.
Én nem féltem a katonaságtól. Mint levente megszoktam.
Berukkoltattak a 3-as vasútezredhez, de szerencsémre a vasútépítő utászokat elküldték Lugosra. Én nem mentem velük. Akkor divat volt a faliújság. Négyen maradtunk. Most két éve tudtam meg, hogy nem szereltek le. A második évben szekuritátés kiskatona lettem, s onnan szabadultam 1949. november elsején, két év után.
