Diákklub, audíció, népi együttes, Mikó-himnusz, a diákság szimfonikus zenére szoktatása, Tavirózsa-fesztivál, Dancs Annamari... Melyik „produkciójára” a legbüszkébb?
– Két nagy hobbim volt, amióta az eszemet tudom: a film és a zene. Film­rendezői szakra esélyem sem volt bejutni, maradt a zene. Nem minden előzmény nélkül, az ötvenes években ugyanis egyszer csak megjelent otthon egy zongora, bár a kereskedőként, majd fodrászként dolgozó édesapám nem volt zenész, egyszerűen csak szerette a muzsikát. Hoza­tott kottákat is, és valahányszor vendég érkezett a házhoz, én szolgáltattam a műsort a Csárdáskirálynővel vagy a Gül Baba rózsájával. Zenetanárként Kézdiszentlélekre helyeztek, de eszem ágába sem volt ott maradni. A Mikóban kellettem volna kórust, zenekart alapítani, de akkoriban nehezen lehetett ilyen helyre bekerülni. Viszont a rajoni művelődési házhoz mehettem – takarítónak. Mindegy volt, csak Szentgyörgyre kerülhessek. Első­sorban a könnyűzene vonzott, tudtam, hogy azzal lehet a leggyorsabban látványos dolgokat művelni. Péter Sándor tanárkollégámmal elindítottunk egy diákklubot, a szülők reklamáltak is, hogy a csemetéik már a vasárnapi ebédről is rohannak el az iparosotthonba. Ott szereztünk először nevet.
– Nem volt gyanús annyi magyar fiatalt heti rendszerességgel összegyűjteni?
– Nem, mert vezető beosztású emberek gyermekei is jártak oda, és a KISZ-bizottság is ernyőt tartott fölénk. 1968-ban viszont pletyka indult, miszerint erkölcstelen dolgok zajlanak ott, meztelen lányok táncolnak. Péter Sándor ugyan egy Ifjúmunkásban megjelentetett cikkben igyekezett megvédeni a dolgot, de az ügy kétségtelenül hozzájárult a klub felszámolásához – a mikós tanári munkám elkezdése mellett.
– A Mikóba a kórusalkotás ígérete és lehetősége vitte?
– A kórus és a népi együttes. A rajoni kultúrbizottságot akkoriban otthagyó Péter Albert kezdeményezte egy népi együttes létrehozását. Akkoriban a Maros Népi Együttes műsora volt az etalon, annak a zenei anyagát hallgatni. A diákoknak pedig a tánc mellett a kórusban is volt sikerélményük, hiszen immár nemcsak mozgalmi dalokat énekeltünk, hanem egy kis Kodályt, Birtalan-népdalfeldolgozásokat is. A túljelentkezés miatt adott pillanatban már felvételi vizsgát is kellett tartanunk. A következő lépés a zenekar megalakítása volt, hogy ne cigányzenészeket kelljen hívnunk. Ügyes, ambiciózus diákjaim voltak, a néhány képzettebb zenészhez pedig lassan felzárkóztak a többiek is.
– A talán legtöbbször felhangzó mű, az iskolahimnusz milyen körülmények között született?
– Az igény a Mikó alapításának 110. évfordulója előtt merült fel. Kényes ügy volt, a himnusz emlegetésekor mindenki a magyar himnuszra gondolt, és még nem volt túl messze az idő, amikor Bugyi elvtárs a megyétől úgy rendelkezett, hogy az Erkel című film vetítésekor ki kell kapcsolni a hangszórókat, amikor elkezdődik a Himnusz. A zenét aránylag hamar megírtam, a szöveget Czegő Zoltán is, ám a hivatalos vizionáláskor kijelentették, hogy nem lehet himnusz, hanem az iskola dala. A „Verte, s ma is verje meg a sorsa azt...” sorral is gond volt, ki akarták hagyatni, de aztán Albert Ernő igazgatónak és Czegőnek sikerült megvédenie. Jól sikerült darab lett, később elérkezett a pillanat, amikor a hatalom román szöveget is akart a dallamra. Czegő ezt úgy oldotta meg, hogy Magyari Lajossal megíratta saját szövegének egy egészen elborzasztó fordítását, amit már az elvtársak sem vállaltak. Maradt hát a magyar változat, és született egy ettől teljesen független román nyelvű iskoladal egészen más dallamra. Kétségtelenül büszke vagyok rá, ma is elérzékenyülve hallgatom. Czegő egyik magyarországi költőtársa pedig azt mondta, bármelyik értékes testrészét odaadná, ha neki legalább egy, ilyen sokszor előadott verse lenne.
– Miben rejlett a Dancs-féle iskolai zeneórák sajátossága?
– Talán a zenetörténeti elemek bevitelében, a különböző korok zenéjét mindig meghallgattattam a diákokkal. Akkoriban alakították ki az iskola audiovizuális termét, ott filmet lehetett vetíteni, aránylag jó minőségben kihangosítva, maga volt a királyság. Operafilmet, Zeffirelli Rómeó és Júliáját néztük, de hoztam a mozivállalattól is, mindenki nagyon élvezte. És miután tanultunk a dúr skáláról, valamelyik aktuális menő együttes zenéjével illusztráltam, amelyet akkoriban legfeljebb a Szabad Európa Rádióban lehetett hallani. Az efféle dolgoknak is megvolt a maguk terjesztési hálózata, akárcsak a Kent cigarettának vagy a farmernadrágnak. Egyik diákom, Buna Sanyi nyugati rokonai egy ideig minden zenei újdonságot elküldtek, aztán voltak pilóták, akik két járat között beszerezték a top tízet a lemezboltok polcairól a nagyvárosi dj-k számára, ezeket aztán jó pénzért nekünk, vidéki klienseknek is lemásolták.
– Innen vezetett az út a hetvenes évek legendás audícióihoz?
– Részben, de Cseke Péter Szabad Európa Rádióban sugárzott műsora is mintául szolgált. A diszkóklubként indult, majd popaudícióra átkeresztelt programot 1975 októberében indítottuk, létrehozásában nagy szerepe volt Petre Străchinariunak, a Szakszervezeti Művelődési Ház igazgatójának. Az akkori „szolgálatos” slágerek, retródalok kerültek műsorra szerdánként, közben levelezések mentek, dedikálások, volt, aki a másnapi matekfeladat megoldásában kért segítséget. Kívánságműsorok is voltak, kezdő együttesek is bemutatkoztak, de volt illemtanóra, divatbemutató vagy tudományos előadás is, néha az amerikai követségről koncertfilmeket is kölcsönöztünk. Növekvő népszerűségét jelzi, hogy kénytelenek voltunk belépő igazolványt kibocsátani. Az audíciókon aztán más igazolvánnyal rendelkezők is megjelentek, egy idő után egyértelművé vált, hogy nem fog ez soká tartani, pedig szívesen játszottam Phoenixet, FFN-et vagy Roșu şi Negrut is, de ez sem tudta ellensúlyozni az István, a király című rockopera bemutatását.
– Pedig baráti népköztársaságból érkezett…
– Hiába volt csak a zene, éreztem, hogy egyre fagyosabbá válik körülöttem a levegő. Egyszer aztán hívatott Ioan Inceu megyei propagandatitkár, velem jött Străchinariu barátom is, bár őt nem rendelték be. A titkár kertelés nélkül rákérdezett: miért propagálom a rockzenét? Străchinariu válaszolt helyettem: miért nem lehetne Celelalte cuvintet, Progresiv TM-t adni? Egy null volt a javunkra, hiszen nemrég jártak Păunescuék a Cenaclu Flacărával Szentgyörgyön, kemény rockkal. Megdöbbenésemre a legkényesebb dologra, az István, a királyra is reagált Străchinariu: „Am convingerea că nu are tentă naționalistă! (Meggyőződésem, hogy nincsenek nacionalista felhangjai)” Kikéri magának, a művelődési házban nem az István, a király típusú zene a jellemző, főként ilyen zenéket hallgatnak a fiatalok, és az asztalra tette a Savoy együttes Haiducul című, akkoriban megjelent albumát, a Semnal M Cîntece transilvane című etnorockját hatásos nemzeti színű borítókkal. Inceu elbizonytalanodva csak annyit mondott: folytatódhat a tevékenység, de a műsor 70 százalékban román, 10-ben magyar és 20-ban külföldi zenét tartalmazzon, meg aztán semmiféle levelezgetés ne legyen. 1983. február 17-én a Megyei Tükörben és a Cuvântul Nouban még megjelent a slágerlista 10 hazai és 10 erősen „kiherélt” külföldi számmal, ám az audíció elvesztette a varázsát. A gyerekeknek nem magyarázhattam meg a változások okát, így 1983 februárjában minden további nél­kül befejeztem.
– A népi együttes éléről viszont már a szép új világban lépett le. Miért?
– Fájdalmas volt, hogy a már szabadnak hitt és remélt világban történhetett meg. Nagy izgalommal készültünk a Mikó pécsi iskolakapcsolatának felelevenítésére, éjjel-nappal próbáltunk, viszont Bíró Béla igazgató kijelentette, hogy nem mehet Pécsre az a kórus- vagy zenekari tag, akinek hosszú a haja. A diákjaim könyörögtek, hogy mentsem meg őket a birkanyírástól. Két nappal az indulás előtt ultimátumot kaptunk az igazgatótól, mire azt mondtam, nekem is van egy ultimátumom. Ha nem jöhetnek a hosszú hajú diákok, én sem ülök fel a buszra. Ott forrongott bennem: nem volt elég korábban a sok vizionálás, szekálás, most ez következik? Bíró Béla azonban nem hátrált meg. Jöttek a kollégák, küldtek hozzám együttesbeli diákokat, sőt, a hosszú hajúak közül is jöttek, ők inkább fodrászhoz mennek, csak gondoljam meg magam. Én viszont elvi kérdésként kezeltem a dolgot, a gyermekeim menjenek, de én többé nem vezényelem a Mikó együttesét.
– A korai nyugdíjazását is ez az esemény váltotta ki?
– Nem. Akkoriban kezdett felívelni a lányom, Annamari karrierje, egyre több időt és energiát igényelt az ő kísérgetése. Az impresszárió szerepe olyannyira kitöltötte az időmet, hogy hónapokig eszembe sem jutott a korábbi életem. Az ünnepségek, a klasszikus fellépési alkalmak mindig keltettek bennem némi hiányérzetet, de akkor sodródtam az eseményekkel.
– Annamari ma már a budapesti Operettszínház üdvöskéje, de mindössze néhány esztendeje kötött ki ennél a műfajnál. A korábbi éveket tekintsük a keresgélés időszakának?
– Volt neki némi hangocskája, zongorázott is, ennek ellenére sokáig minden egyéb akart lenni. A Titanic című film dalának éneklésekor kaptam fel először a fejem. Akkoriban, 1991–1992-ben három szerzeményemet készültem kazettán rögzíteni, de nem találtam megfelelő női hangot. Megkérdeztem Annamarit, fel­énekelné-e, mire ő azt mondta, ha a Titanicot is felvesszük, igen. Fogtam a fejem, hogyan énekelhetné ő ezt Celine Dion után, de nem tágított. Egyből hibátlanul felénekelte, sikere lett, utána egy éven át minden pénteken buszra ült, elment Budapestre, szombaton-vasárnap énekelni tanult, vasárnap éjjel vissza, hétfőn reggel ment iskolába. Ekkor döntöttem el, hogy teljes energiámmal mellé állok.
– Az operettgénekért a nagypapát tegyük felelőssé?
– Bizonyos mértékig biztosan. Addig azonban hibákat is követtem el, sok igénytelen szöveget engedtem elénekelni, de egyszerűen nem találtunk jó szövegírót. Egy ideig megrekedtünk a falunapok szintjén, nem voltak divatos számaink. De mindig akadt egy-egy dal, siker, ami segített a továbblépésben. Közben Annamari elvégezte a kolozsvári konzervatórium énekszakát, s amikor meghallottam a Figaro házasságának egyik részletében, végigfutott rajtam: megbírná az operettet. Ő azonban hallani sem akart róla, egészen addig, míg Tarján Pálnak egyszer eszébe nem jutott, hogy duettet énekeljen Annamarival. Imponált a lányomnak a dolog, készítettek néhány felvételt, így indult Annamari karrierje, amely most az Operettszínháznál tart, ahová szülés után mihamarabb visszavárják.
– Minden úgy volt jól, ahogy történt?
– Igen, és hálás is vagyok a sorsnak. Most itt van ez a visszaemlékezés-sorozat, gyermek- és ifjúkorom környezetének megörökítése, egyfajta helytörténet, amelynek egy-egy részletét a Facebookon tettem közzé, szép visszhangra lelt. Ezt szedem össze mostanában könyvvé. Úgy tűnik, most ennek jött el az ideje.

DANCS ÁRPÁD
Sepsiszentgyörgyön született 1945. július 5-én. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1963-ban, 1966-ban végzett a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézet zenetanári fakultásán, 1971-ben diplomázott a bukaresti Ciprian Porumbescu Zenekonzervatórium zeneszerzés, karmesteri és pedagógiai szakán. A sepsiszentgyörgyi rajoni Művelődési Ház szakirányítója 1968-ig, majd a Székely Mikó Kollégium zenetanára a 2005-ös nyugdíjazásáig. 1968 és 1993 között a kollégium népi együttesének karmestere, a több országos első és második helyezést elért kórus vezetője. A Dancs Market Records lemezkiadó alapítója, 1998-tól műsorszervező, tehetségkutató és előadók menedzsere. Lemezkiadóként 177 magyar nyelvű albumot – népi, komolyzenei, operett, könnyű és pop-, rockzenei felvételek – jelentetett meg. Több mint 60 könnyűzenei, 120 népzenei feldolgozás, 12 táncjáték, 45 kórusmű szerzője. Arkanov–Gorin Világraszóló lakodalom című musicaljének zeneszerzője (1974). Könnyűzenei együttesek tagja, házi szerzője. Díjak, kitüntetések: a tanügy-minisztérium és a Zeneszerző Szövetség Nívódíja (1967), a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Életmű-díja (2011). Nős, Zsolt fia rendezvényszervező, lánya, Annamária a Budapesti Operettszínház művésznője.