Tizenkilenc porta, tizenkilenc család él itt, a Tatrosba ömlő patakok mentén, a Gyimes völgyén. Ennyit számoltak össze a csíki csendbiztos emberei a múlt héten, s közkegyelmet ígértek mindazoknak, kik felesküsznek a császár s király hűségire, s visszatérnek az ország kebelire. De azért félnek ez emberek. Szűkre húzott szemmel nézték mindenütt a kísérő katonák uniformisát, s könnyen riad azóta éjjenként mindenki a kutyaugatásra. Van ok a félelemre, mert egy sincs az itt élők közül, ki jókedvéből, s nem a törvény vagy katonaság elől futva hagyta volna el a Székelyföldet, s ok nélkül nem veszi senki nyakába a csángóságot. S hisznek is, meg nem is ezek az emberek a gubernium szavának, aki összeírni s számba venni rendelte a Gyimesek lakóit.
Számba vettek engem is: feleségemmel, anyámmal s nyolc gyermekemmel együtt. Antal János telepes gazdának írtak be a nagy könyvbe, s mostantól fogva ez lesz a család neve, nagyapámnak, Antalnak neve után, ki elsőként érkezett ide Madéfalváról menekedve. Negyven éve annak, hogy feleségestől-gyermekestől megérkezett egy szekéren, s egy pár lóval s egy fejszével új életet kezdett.
Negyven esztendő telt el azóta. Negyven nehéz, ordasnak való esztendő, s oktalan állatnak való élet.
Aztán jöttek utána mások is, mert volt ahonnan, s amiért menekülni, s meghúzódtak itt a patakok fejébe, a gyepűszélen. Ha kell, Moldovába van féllábunk, s ha kell, Erdélybe. Csak föld nincs a lábunk alatt, s ha van is, hát csupán annyi, amennyi földönfutáshoz elég. Úgy őrzik a kaszálókat s erdőket a csíki székelyek, mintha nem lennének atyánkfiai, s nem ugyanabból a vérből lennénk mindannyian.
Pedig az én nagyapám is ugyanazon szabadságért válott földönfutó csángóvá, s van olyan jussom nekem is, mint akármelyik magyarnak a hegyen túl. Mert ükapám tatárok fogságából jött vissza ősei örökébe, s vérét hullatta lófő székelyként minden ősöm, amióta a világ világ –, hiába hogy nincsen róla kutyabőrös pecsét.
Most, negyven év számkivetés után azt mondják, újból befogad az ország, ha magunk is úgy akarjuk. S ki marad az ország kenyerén, azt nemcsak számba, de emberszámba is veszik, s azt ígérték, földet mérnek ki hitelbe, s erdőirtási jogot engednek, mert kell a telepes nép ide a szorosba.
Bár úgy lenne: mert erősen fáj már az otthontalanság s a számkivetés. Meguntuk s beléfáradtunk a bujkálásba. Jobb jövendő, kicsit jobb élet kéne a gyermekségnek, s közülük legalább egyet, ha az Isten megsegít, taníttatnom is kéne. Nem nagy kívánság ez, s nem is kell sok ehhez: csak egy talplatnyi föld, ahol megvethetem lábamat, s amit enyémnek mondhatok. Egy darab erdő, egy falásnyi legelő: a többi aztán a magam s a Gondviselő Isten dolga.
Házat s hazát foglalok magam is újra: ki tudja hányadszor nemzetségemből, s ki tudja hányadik földön? Nagyapám, ki Csíkbánkfalván lófő nemes volt a menekülés előtt, gyakran felemlegette, hogy régi nemzetből származunk, Halom nembélieknek György ágából.
Nem sokat mond ez itt most errefelé.
Túl a szoroson, Áldomásmezeje után már az oláhok földje következik. Könnyű az átjárás a határon, mert minden ösvényt, ha akarnának se tudnának őrizni a határőrök. Viszik-hozzák a sót, a dohányt, a marhát s a juhokat kétfelé a határon: csurran-cseppen valami ebből is, noha fejével játszik, kit csempészeten érnek. De élni kell, s magam is megjártam egyszer-kétszer az utat, be Moldova szívébe, s el egészen a Szeretig, mindenfelé, amerre még székelyek s csángók élnek. Vannak még elegen ott, ki oda menekedett, de olyan is, akik időtlen ideje ott élnek, s beszédük is másféle, mint a miénk, noha az is magyarul van. S él még a kunoknak is némely maradéka, akik szintén magyarul szólnak.
Szegény emberek ezek mind, s nagy reménysége egyiknek sincsen. Aki ide menekült a császár katonasága elől, egyik nyomorúságot a másikra cserélte: mert a bojárok puliszkája se jobb a kaszárnya kenyerénél, talán még kevesebb is jut belőle. S előbb-utóbb mind elvesznek, s eloláhosodnak: mert kiveszett belőlük a láng, s az egy katolikus hiten kívül semmi őket meg nem tartja.
Akkor már inkább itt, a két világ közén, ahol mégiscsak magyarul szól a szomszéd, ha mindjárt hetente találkozom is vele; s inkábbat pap nélkül, pogány módra haljak meg, mintsem hogy az igét más nyelven, s ne magyarul mondjam.
Ha mostanig kibírtuk, ezután is kibírjuk. Most, hogy számot vetettek velünk, tizenkilenc magányos, földönfutó székely-csángó háza népével, valamerre eldől a mi sorsunk. Megragadunk itt, az ösvény szélén, mint a bojtorján, s ide építünk jövendőt.
Nyolc gyermekem van, s ha valamelyiket el nem veszi az Isten, ezeknek maguknak is gyermekeik lesznek. Újabb negyven esztendő múlva fél falunyi ház lesz itt, a Tatros partján, s ahol a nép sokasodik, ott megélhetés is kerül, mert kirendeli azt a Gondviselés.
Valahol minden haza, s minden nemzet így kezdődik.
(Részlet a Harminchárom című, két kiadást megért regényből)
