Téged örököltelek s már
mindegy is ki és mit beszél,
számomra eleven úgy vagy,
mint anyám tekintete:
nem a szemek gömbje,
de a féltés titkai,
nem a kitépett és
bevarrt könyvlapok,
nem az íróasztalok
tévesztett történelme,
nem az izgága
paragrafusjelek,
nem a számok
kataszter-káosza,
nem a közülünk
kivált mindentudók
s nem a hogy-kerültek-
közénk prókátorok.
Nem! Én téged örököltelek
Nyárád feletti égbolt,
nagyapám vésőnyomát
a székelykapuk indáiban,
versek csengését és
tanulságát meséknek,
nem telekkönyvet és pecsétet,
de kertvéget és vajasalma-fát,
temetőoldalt, kocsidöglesztőt,
és hűséget, mibe belepusztulok.