Olyan nincs, hogy valami nem jó sörnyitónak. Ha „valami” helyett „valaki”-ről beszélünk, a helyzet merőben más. Csak azt nézve – semmi mást –, hogy a valaki nem valami, szinte fordítottja. Mivel azonban az esetek többségében valaki egyben valami is, a kérdés bonyolódik.
Foglalkozunk vele, a sebész szikével, a rendőr gumibottal, a cipész kaptafával, a sofőr kormánnyal, a kormány kormányzással, az államfő őfőméltósága nyilatkozattétellel. Némi szereptévesztés, és kijelenti: a kisebbségek példásan jól vannak Romániában. Rá adott szavazataink csak arra voltak jók, hogy a kecske éhen maradjon, a káposztának nyoma vesszen, s jó lélekre valló hiszékenységgel ne tudjuk kinyitni a sört.
Mindenki a maga szemszögéből néz. Ugyanabban a személyben az orvos beteget, a rendőr bűnözőt, a nő szeretőt (már aki), az újságíró olvasót lát. Első pillantásos bocsánatos tévedések, amin hamar túllépünk, és befejeljük a gólt. Jogfosztóink, ránk tehénkedőink ellenséget látnak bennünk egyfolytában, tévednek, mert mindig úgy volt, hogy ebül szerzett jószág kutyául vész el – nem mi találtuk ki –, így szokott lenni, ennek ez a törvénye.
„Akit porig aláztak, porig kell ahhoz lehajolni” (nem jut eszembe a költő neve, megalázóinknak, lehet, a sor sem). Ha felfognák, hogy az ingaóra árnyéka kikezdi a falat, nem bánnának úgy velünk, mint a cigarettacsikkel: ránk lépnek, elnyomnak. Nem vagyunk csikk, s kisebbségben csak számbelileg. „Az áram alatt levő alkatrész úgy néz ki, mint amelyik nincs áram alatt, csak más a fogása” – modern mondás, ajánlatos megszívlelni! Attól még állíthatja valaki, már előző életében sem hitt a reinkarnációban.
Kérdés, mely nem maradhat válasz nélkül! Kipipálásáig nem csapkodjuk a térdünket jókedvünkben, mégis, hogy mégse felejtsük: a halogatásnál könnyebb nincs, de rosszabb sincs. „Nálunk most szabadság van” – ugye, jól mondom, őrmester úr?
Szurkos András
