Hogy ez a történet pont így volt, vagy majdnem, tűzbe merném tenni a kezem. Annyi hazugságot hall az ember, fele is sok lenne. A féligazságoknak fele sem igaz. Egymagában az ember nehezen igazodik el, néha saját magával is ellentmondásba keveredik, kettő egymással pláne. Van, hogy a saját véleményünk is megoszlik, nagy úr az ilyen helyzet, de hogy úrrá legyünk rajta, maradjunk abban, jobb, ha porlunk, mintha mállunk.
A háború után pár évig még fungáltak a magánboltok, aztán elsöpörte a szocializmus, fél évszázad kellett, míg ismét virágba borultak az almafák. Kézdivásárhelyen a főtér mellett a vasút felé volt egy élelmiszerbolt, a tulajdonoshoz naponta betért a barátja, akár esett, akár havazott. Szót váltottak, volt, amiben egyetértettek, például abban, hogy senkiben nem lehet bízni, még az időjárásban sem, de többnyire csipkelődtek, egyszer meg is méretkeztek a mázsán. Vita kerekedett, mi egyéb keletkezhetett volna, ha két furfangos székely áll mérlegre, akik nemegyszer jártak túl már egymás eszén? Ezúttal a mázsa volt a ludas. Hogy a kevesebb több. – Neked nehezebb a fejed, kevesebb az eszed – rímeltette megállapítását a tulajdonos.
Barátja lenyelte a békát, de kéznél volt az esze, a közeli piacra sietett, s egy falusi nénivel megegyezett, jövő csütörtökön 10 órakor a barátja boltjában találkoznak, hoz egy zsák tyúkszart, megmérik, s ahány kiló, kifizeti jó áron. A néni örült, tojásból nem sikerült annyit árulnia, amennyi kinézett most a semmiből.
Pontosak voltak. – Megmérjük ezt a tyúkszart, megengedi a barátom. Persze hogy megengedte, álmában sem gondolta, tényleg az van a zsákban. Átlátott a szitán, ismerte barátját, mint a rossz pénzt, lekicsinylően szokta megnevezni az árut.
– Ez tiszta tyúkszar, nincs benne kakasszar? – fordult a nénihez kétkedő kíváncsisággal.
– Vajegy lehet, van egy kakasom – lepődött meg őszintén, és rezzenés futott át rajta, nehogy meghiúsuljon az üzlet.
– Így nem veszem meg – hangzott a kegyetlen végszó, amire a boltos is felfigyelt, és a néni levegő után kapott a tettre kész infarktus megelőzése végett.
– De fáradozott, tegye el ezt – és a markába nyomott egy százast. A néni nem tudott dönteni, szégyenkezzen vagy örüljön, fejét fogva alig találta meg az ajtót, amelyen át elmenekült a boltból.
Hazaért, első dolga volt, hogy beszámoljon a szomszédasszonynak élete izgalmas kalandjáról. Képzeld el, hogy jártammal kezdte a múlt csütörtökön indult történetet, s a legapróbb részletekig elmesélt mindent. Közbevetve megjegyezzük, negyven éve laktak egymás mellett, és soha nem vesztek össze, ami párját ritkítja, kalapot emelhetünk. Bólogatva, mosollyal nyugtázta a hallottakat, párhuzamosan, egyszerre jutottak arra a következtetésre, hogy vannak még a világon úriemberek. Vannak – vágta rá gyorsan, de már nem tudta megelőzni barátnőjét.
Nem így a boltos. A zsákkal és tartalmával neki kellett megbirkóznia, a barátja nem tette rá a kezét.
– Te kaptad ajándékba, ne akard, hogy sírjak – jegyezte meg együttérzéssel, egyszersmind elhatárolódását is kifejezve.
A bolttulajdonos nem maradt adós, tudta, amiből lekvárt, abból pálinkát is lehet főzni. Az adok-kapok ma is tartana, ha az idő nem járt volna túl mindkettejük eszén a maga furfangjával, bizonyságául annak, hogy a halhatatlanság mulandó, a mulandóság örök.
SZURKOS ANDRÁS
