Kuthi Istvánné és férje
Özvegy Kuthi Istvánné Dónáth Irén 1922-ben Szotyorban látott napvilágot, miután bekontyolták a haját, férjéhez költözött Uzonba, az akkori módos embereknél szokásos asszonyi hozomány mellett a családi örökségből kikanyarítottak számára még 6,63 hektár földet is.
Irénke néni most ágyban fekvő beteg, beszéde fátyolosan halk, hozzátartozói hetekkel ezelőtt jelezték, hogy kálváriás életének folyásából hátra szeretne hagyni némely tanulságos emléket. Napokkal ezelőtt aztán riasztottak, hogy mennék ki Uzonba minél hamarabb, mert Irénke néni hangja egyre halkabb, el-elcsuklik, attól tartanak, hogy amitől félnek, az bekövetkezik.
Uzonban a falu végén, szemben a temetővel, ahova szegény Beke Györgyöt elparentáltuk, az 5. házszám alatt lakik özvegy Kuthi Istvánné. Mikor lányaival a házba belépünk, éppen szendereg, felébresztik, mihelyt megtudja, miről van szó, beszéde egyszeriben érthetően tisztává válik.
Némi idő- és fogalomzavart észlelek, emlékezetében összemosódnak az ,,orosz bejövetel" emlékei, a társas gazdaság szervezésének családját sújtó bonyodalmai a kollektivizálással keverednek. A legtisztábban a börtönös idők borzalmai világítanak, mint a szenesen parázsló csutak, mikor alája tüzet raknak. A véle és családjával megesett dolgokat nem kapcsolja az egykori nagypolitikai folyamatokhoz, ezeket Irénke néni a közember, a hamis tanúvá alacsonyodó szerencsétlen páriák s a kisemberből a maga módján hőssé váló, a közösség elé erkölcsi mércét állító személy szemével látja, és fel sem fogja, hogy szavaival és cselekedeteivel tulajdonképpen az örök életre berendezkedő rendszer durva kérgét repeszti, a háncsot hántja, amely alól kitetszik a féregrágta szijács, amely a fa pusztulását okozza.
Beszédéből a kulcsszavakat és történeteket rovom emlékezetembe: ,,mikor az oroszok bejöttek, vitték a lovat, s a kötőféket kirángattam a katona kezéből", ,,mikor a kerítésre kiírták: Itt kulák lakik, ne higgy neki!", ,,mikor az uramat hazahoztam a lágerből", ,,mikor a fogdából vallatásra vittek, s feltették a fekete pléhszemüveget", ,,mikor a börtönben közölték, hogy az uram elvált tőlem", ,,mikor a börtönbe utánam jöttek, s én nem akartam hazamenni, mert mit keressek ott, ha már nincs uram, s nincsenek gyermekeim?"...
A ,,fekete pléhszemüveget" találom a kortünet legjellemzőbb és legplasztikusabb eszközének, és nem a gumibotot vagy Vida Bálint szekustiszt ütését, amellyel Kuthi Istvánt leteríti, mert ezt a szemüveget vörös színben azok viselték, akik a fekete okulárét az elhurcoltak orrnyergének támasztották.
És vannak, akik ezt a vörös szemüveget lélekben még ma is viselik. Kuthi Istvánné élettörténetének fragmentumai ezért aktuálisak még.
Az oroszok bejövetele
Az oroszok bejövetele emblematikus fogalom. Az orosz bejövetel a Vörös Hadsereg Székelyföldre érkezését rögzíti, köztudott, hogy ebben a hadseregben a Szovjetunió sokféle nációjához tartozók is voltak, de az egyenruha, a katonai nyelv az orosz volt, ennek folytán ezek viselőjét és használóját mind oroszoknak nézték, akkor is, ha kirgiz, kalmük vagy bármi más népcsoporthoz tartozott.
Özvegy Kuthi Istvánné a nálunk szokásos módon élte meg az oroszok bejövetelét. Leánya, Irénke a Borzalmas éjszakák című visszaemlékezésében említi, de a beteg ágya mellett is elmondja, hogy édesanyja bátor asszony volt, s ez többször is megmentette életét. Igaz, hogy bátorsága juttatta a börtönbe is, de ez semmivel sem csökkenti a bátorság erkölcsi értékét és emelkedettségét.
Leánya, férje után Ráduly Irén a bátorsággal példálózva említi, hogy az oroszok bejövetele után egy alkalommal egy orosz katona részegen bement az udvarra, és követelőzött, hogy adjanak neki enni, mert hanem mindenkit lelő. Irénke néni a kezébe nyomott egy fél kenyeret, ezt az orosz földhöz vágta, s előkapta a revolvert. Kuthi Istvánné kicsavarta a katona kezéből a fegyvert, a kapun kilökdöste, és melléje dobta a pisztolyt. A katona lerogyott a kapu előtt, s ott helyben el is aludt. Mikor felkelt, valószínű, semmire sem emlékezett, és békésen továbbállt.
Egy másik alkalommal az orosz sokaság ismét megtöltötte az udvart. Édesapja éppen vizet mert az állatoknak. A katonák azt kérdezték: hol vannak a nőszemélyek? Apja azt felelte, nincsenek otthon. Közben édesanyja meghallotta, hogy az oroszok őket keresik, a konyhából Gál Annával, a szolgálóval felmenekültek a padlásra, és ott elbújtak. Az oroszok lányokat, asszonyokat kerestek a házban, az istállóban, de szerencsére a padlásra nem mentek fel.
A harmadik történet már számomra is ismerős, mert az én édesanyám is hasonló módon cselekedett. A katona vezette ki a lovat az udvarról, Kuthi Istvánné kitépte a kötőféket az orosz kezéből, és nem engedte, hogy az állatot magával vigye. Anyám a gyümölcsöskert végébe rejtette el a Sárgát, megkötötte az almafához, s a kóstot, a vizet is oda hordta hátra. Valósággal kényeztette a lovat, hogy éhségében vagy a szomjúság miatt nehogy nyerítsen, és elárulja magát. A Csernáton utcáin vonuló orosz ármádiából mégis észrevették a lovat, s valaki a famíliából kiabálta, hogy viszik a Sárgát. Anyám a menetoszlophoz rohant, rángatta a kötőféket, s magyarul kiabált a szovjet katonára, hogy eressze el a lovat. Érdekes, hogy az egyik tiszt mordult rá a katonára, hogy hagyja a lovat. Anyám a vonuló hadsereg kötelékei előtt visszavezette a portára a Sárgát.
Kuthi Istvánné bátorságára még felismerek egy példát: a beszolgáltatás idején nagy adóadósság is összegyűlt. Megjelent az adószedő három társával, s vitték volna el adóba a borjút. Irénke előbb sírva kérte őket, hogy ne hajtsák el a lefoglalt állatot, valahonnan pénzt kérnek kölcsön, s törlesztik az adóhátralékot. De nem volt kegyelem, a borjút vonszolták az udvaron a kapu felé. Az asszony húzta vissza, de hiába. Mikor a kapu közé értek, az asszony csavart egyet a borjú farkán, az megszökte magát, és visszarohant az istállóba.
Leánya, Ráduly Józsefné itt jegyzi meg, hogy édesapja, Kuthi István csendes, félénk természetű ember volt, a későbbiekben, ha tehette, mindig feleségét, Irénkét küldte a néptanácshoz. Márpedig oda gyakran hívatták.
(folytatjuk)
