– Ugyan biza, mit keres maga itt, Bárkányban, ’sze itt magyar zsurnaliszta soha nem jár – mondja egy idős bárkányi román ember. – Honnét tudja, hogy zsurnaliszta vagyok? – kérdem. – Hát látom, hogy mit ír a kocsi oldalán, annyit még én is tudok magyarul. – Én a bárkányi magyarokat keresem, él-e még Márton József? – Él, él, méghozzá feleségestül – vágja a feleletet a sántikáló férfi. – Néhány napja temettünk egy 99 éves öreget, most a 97 éves Márton Józsi a legöregebb ember a faluban. A keresett kapu számát azonnal készséggel közölték a polgármesteri hivatalban is.
Amikor Kossuth Bárkányban járt
– Adjonisten!
– Adjon! Éppen enni loccsanték a kutyának – fogadott a matuzsálemi korú, akit nem Józsefnek, hanem Józsinak szólít egész Bárkány. A románság úgy tudja, a Józsi külön keresztnév, s a József egy másik. Így hát a látogató azt hihetné neve hallatán, hogy Józsi fiatal ember, pedig hát... – Emlékszem magára, tőlem érdeklődött volt évekkel ezelőtt, hogy hol van a bárkányi Büdösvíz. Akkor felmentek a Kósába, de maga nem jött vissza. Átmentek Zágonba? Pedig el akartam volna mondani, hogy azt a patakot azért nevezik Kósának, mert Kossuth ott veszítette volt el a háborút! Itt úgy tartják, én is úgy hallottam!
– Jobb lett volna, Józsi bátyám, ha visszatértem volna, mert eddig erről még én sem hallottam!
Ritka, amikor egy 97 éves emberrel helynéveredeti vitába keveredhetünk, de Józsi bácsi elmondta, hogy Bárkány Zágonnak volt valamikor a 11-es számú utcája.
– Az egész terület Mikes grófé volt, s itt az ő munkásai éltek, magyarok is, románok is. Itt volt a gróf üveggyára, borkányokat (kisebb méretű befőttesüvegeket – K. Z. megj.) fúttak, s ezt a nevet kapta a falu is. De azóta nagy lett! Nekem apám is itt született, s én is. Nagyapám zágoni volt. Van itt katolikus is és református is, de sokan élnek vegyes házasságban. Nekünk, katolikusoknak van egy harangunk is. Szépen szóló hangja van.
– Ez tiszta igaz – jegyezte meg Purecel nevű szomszédja, amikor erős idő jön, s kezdik húzni, egyre kedvesebbre változik az időjárás. A fiatalember a kisméretű, zsindellyel díszített helyi népi kapuk építője. Megkerestük Hölgyes Pál Zsolt zágoni plébánost – hiszen ehhez az anyaegyházhoz tartozik a zágonbárkányi filia –, aki elmondta, hogy nagyon megapadt bárkányi híveinek száma, halotti megemlékezéskor, karácsonykor és házszenteléskor mindig nagy szeretettel látogatja meg őket.
– Felettünk már nagyon eltelt az idő – folytatta Márton Józsi bátyánk. – Feleségem beteg, főzni sem tud, a leányom hoz nekünk főtt ételt Kovásznáról. De hiszi-e, mi mégis várjuk az ünnepeket. Biztos, hogy meglátogat minket a zágoni plébános úr. Szentgyörgyön is van rokonunk, Tódor Sándor fogorvos. Jöjjön még hezzánk!
Búcsúzáskor dudáltunk, Józsi bácsi integetett!
Mit ér a táj szava história nélkül ?
Bárkány a 3665 lelket számláló azonos nevű község központja, hozzá tartozik Ladóc és Salamás település. A községközpont rendezett falu képét mutatja. Hősi emlékműve, az önkormányzati székház és a Szent Miklósra felszentelt görögkeleti templom jó benyomást tesz az ideérkezőre. Közművesítése működik, az idegenforgalom kezdeti szakaszába lépett. Fiatal település, határában feltárták a csiszolt kőkorszaki ember telephelyét. A bárkányi üveghuta helyét jobbára mindenki ismeri, információink szerint ott rendszeres feltárási munkát nem végeztek, e sorok írója gyűjtött ott évekkel ezelőtt üvegtöredékeket. Egyike az a hely a Kárpát-kanyar vidékén egykor működő üveghutáknak, és ipartörténeti szempontból már csak azért is fontos, mert Bodzavidék régen is, jelenleg is a történelmi Háromszék területéhez tartozik. „A borszéki vízzel való kereskedéshez szükséges üvegeket helyben állították elő, a lakosságnak több mint fele (60–70 személy) nyer itt foglalkozást és keresetet – írta Kozma Ferenc a Székelyföld korabeli állapotáról szóló, 1879-ben Budapesten megjelent könyvében. – Ezen- kívül gróf Mikes Benedeknek van üveggyára Bükszádon, ahol évenként 18 ezer stock üveget gyártanak. Bárkányban és Krasznán (a Bodza-szorosban) szintén van egy-egy üveggyár. A tulajdonos gróf nyilatkozata szerint azon szomorú jövő előtt állunk, hogy az erdélyi üveggyárak a vasutak által okozott concurrentia, s ennek folytán kelendőség hiánya miatt mind megbuknak. Vajha ez a szomorú jóslat be ne következnék! De azért az erős gyárak nem buknak meg. A piac pedig kelet felé a mi javunkra tágul. Piaca e gyáraknak jelenleg Moldva-Oláhország.”
Mifelénk még régészeti ásatásokra sem jut elegendő pénz, hát akkor az ipartörténeti kutakodásra. Érthetőbben: mikor lesz alkalom feltárni a zágonbárkányi és a bodzakrasznai huta területét, hogy láthassuk, milyen üvegholmikat gyártottak a XIX. században ezeken a helyeken?
„Kicsi-Szibériában”
Így nevezik újabban Bodzafordulói-medencét, az egykori Magyarbodzát, a Kárpát-kanyar környékének hideg pólusát. A Ceaușescu-éra alatt várossá lett település nevét a Bodza folyó hirtelen nagy kanyarulatáról kapta, ami egyik legszebb és látható példája a hidrológiában közismert kaptációnak, a lefejezésnek, annak a jelenségnek, amikor egy erősebb hátráló erózióval rendelkező folyó átvágja a forrásvidéke közelében levő másik vízfolyás medrét, megváltoztatja annak irányát, elhódítja vizét. Ha volt Magyarbodza, volt/van Románbodza is, ami nem más, mint a szomszédos Buzău megye összefoglaló neve, ahonnan a Bodzavidéket masszívan benépesítő román ajkú lakosságot betelepítették az olcsóbb munkaerőt kereső magyar nagybirtokosok, a bodolai gróf Béldiek, a zágoni gróf Mikesek és a báró Szentkeresztiek. Biztos, hogy a Buzău megye területéről vándorlók raktak itt fészket, ugyanis a bodzafordulói Ciobănașul román népi táncegyüttes mindig ragaszkodik ahhoz, hogy Buzău vidéki táncukat eredeti népviseletben táncolhassák, mert számukra „az a találó, az az ősi”.
Régi kedves ismerősünket, Tekeres József építészmérnököt kerestük, fél Bodzaforduló tömbházainak kivitelezőjét.
– Makkfalvi magyar református ember vagyok – mondta. – Rég ide telepedtem, és az évtizedek megszerettetik az emberrel a helyet, ahol sok időt tölt el. Itt nősültem meg, itt született a fiam. Itt halt meg a feleségem, nem is akarok máshova temetkezni, ha majd eljön az idő. Sajnos nagyon nehéz betegségtől szabadultam meg. Most sem vitézkedem nagyon, sokszor operáltak. Sajnálom, hogy emiatt nem dolgozhatom, pedig nagyon reprofiláltam magam a szakmában. A betegségem akadályoz, most inkább az ágyat nyomom. Van egy aranyos unokám: ne, itt ezen a képen mindig láthatom, mert Kolozsváron laknak. Istentagadó nem vagyok, de templomba sem járok. Óriási könyvtár a vagyonom. Vegyesen vannak román és magyar anyanyelvű könyveim, sokat olvasok.
– Az utolsó népszámláláskor 42 személy vallotta magát magyarnak ebben a városban, ők hol vannak? – kérdeztük egy Gödri nevű, Keresztvárról rég ide költözött személytől.
– Itt, úgy ne: összevissza. Vagyis zömében vegyes házasságban, mint én is. Itt, Intorsurán nincs nemzeti ellentét. Tiszteljük egymást, jól megvagyunk a többség mellett.
Bekopogtattunk a Pető-portára is. Idős Pető Lajos nyugalmazott szabómester és fia, ifj. Pető Lajos fogadott, utóbbi a bodzafordulói sofőriskola vezetője volt, most nyugdíjas. Lajos bácsi 1924-ben született, és kisborosnyói származású.
– Meséljen, Lajos bátyám, hogy népesedett be a Bodza magyar iparosokkal?
– Amikor idekerültem, itt semmilyen iparos ember nem volt. Csíkszeredában kitanultam az úri szabóságot, s itt, Salamáson volt egy darab kaszálónk, eladtam, hogy azzal a pénzzel kezdjem meg az életet. Élt itt Bodzán egy gazdag zsidó, földkereskedéssel foglalkozott. Hozzá mentem, s amikor megtudta, hogy szabó vagyok, ideadott két vég ruhaanyagot, hogy varrjak neki két rend ruhát. Se műhelyem, se varrógépem nem volt. Nem baj, mondta, itt a szomszédban van egy szoba, varrógépet is adok. Megvarrtam a két rend ruhát. Szépen sikerült. Maga innen ne menjen el, adok házhelyet itt közel, építsen, maradjon itt, mert kell a szakember. Így is lett, megnősültem, kisborosnyói Majos lányt vettem feleségül, szép életet éltünk, rekordidő alatt házat is építettem, mert annyi megrendelésem volt, hogy segéddel kellett dolgoznom. Tessék elhinni, hogy amire én belejöttem az itteni életbe, jött kovács, asztalos, szűcs és minden másféle magyar iparos. Mind vagyonosok lettek tudásuk után, belegyökereztek a bodzai földbe. Jól ment az ipar, megszoktuk, de telt az idő is! Tegnapelőtt hoztak haza a szentgyörgyi kórházból, kínoz a vénség. Most jobban vagyok. A menyem Prahova megyei, de jól gondoz, ő főz nekem, nem fáj semmim, csak a lelkem, kínoz a vénség. Ha elkeseredek, nézem a fiúunokám képét a falon, s helyrejövök. Kisborosnyón kész a sírom, ha jön a behívó, oda visznek. Lajos bácsinak könny csillant a szemében. Két „hazája” van, s mind a kettőhöz lélekből ragaszkodik.
Szitabodza, a világhíresség
Itt is, miként a Bodzán sok-sok helyen, háromszéki falvak bírtak erdőkkel, legelőkkel, kaszálókkal, s hol visszakapták, hol pedig végleg nem. Szitán az első világháború előtti években egy brassói magyar régész feltárta a prehisztorikus ember telephelyét, ahol sok primitív pattintott, tűzkőből készült vágó-kaparó szerszámra lelt, de nem találta meg az ott élők csontmaradványait. A leletek korát jelenleg a középső kőkor, a mezolitikum idejére (10 000/8000–Kr. e. 5500) helyezik. Évtizedekkel ezelőtt hazai román régészek is erre az eredményre jutottak. Ez a hely megyénk egyik ismert prehisztorikus emberi telephelye, s nem kell csodálkozni, ha erre az ébredező idegenforgalom is felfigyelt. Szitabodzán ugyanis már felépült festői környezetben, nem messze a régészeti lelőhelytől egy Cremenea névre keresztelt hétvégi vakációs vendégház. Annak a folyékony lávából üveggé merevedett, szinte átlátszó tűzkőnek, amelynek kagylós törése van, és éles, a román neve ugyanis cremene.
