Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem
           gügye
           ügye.
A volna lettbe billen épp,
létösszegeznem illenék
            emitt.
            De mit?

Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,
           kis ez,
           kis az.
Van már nejem, van kisfiam,
s jut asztalomra kifli, jam,
          diós
          briós.

De elcsigáz a teperés,
az út, mely csupa hepe, és
         csupa
         hupa,

s ki lát, azt mondja: „Haj, Dani,
nem vagy te már a hajdani!”
         Ez, öcs,
         a göcs!

Hogy újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem
           e lett
           felett.

Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át,
            alap
            a lap,

s a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.
           Szar ügy,
           farügy!

Mi nem lettem, már nem leszek,
tűzoltó, juhász, pl. ezek,
          sem ács,
          se más.

Nem végzek munkát, kétkezit,
költő vagyok, ha kérdezik:
           badar
           madár.

S habár szemöldököm közét
redőzi az alig közép-
          korú
          ború,

bár gyűl a szürke szerteszét,
fejem fölött a kerge-szép
         azúr
         az úr.