Tevékenységével, közvetlenségével meglehetős ismertséget és tiszteletet szerzett a magyarság körében, miközben sajátjai árulónak bélyegezték. Mădălin Guruianuval együttélésről, egymás elutasításáról, politikai kulisszatitkokról – és a végpontról is beszélgettünk.
– Hirtelen eltűnt a sepsiszentgyörgyi közéletből. Miért?
– Mert valaki nem tartotta kívánatosnak a további jelenlétemet. Vagy legalábbis a gesztusaiból erre lehetett következtetni. És ha az ember úgy érzi, hogy nem látják szívesen, igyekszik máshol újrateremteni az életét.
– Ki volt ez az ember?
– Antal Árpád polgármester.
– Hogyan jutott erre a következtetésre?
– Ehhez kicsit vissza kell kanyarodnunk az években. Sepsiszentgyörgyre érkezésemkor mindenekelőtt a magyar–román kapcsolatok javítása érdekelt, az együttélés normalizálását sürgető hangok ugyanis szinte teljes mértékben hiányoztak a közéletből. Induláskor többen is voltunk, fiatalok, akik egyesületet alapítottak, és további fiatalokat igyekeztek maguk köré tömöríteni. Antal Árpádot még azokból – jóval a polgármesteri tisztség elfoglalása előtti – időkből ismerem, a Pentru Comunitate (A közösségért) elnevezésű egyesületünk és az általa alapított Pro Regio Egyesület közösen igyekezett előmozdítani az együttélés ügyét. Ma is jó érzés azokra az időkre emlékeznem, de egyszer csak valaki behúzta a kéziféket. Hogy személyesen ő vagy valaki a környezetéből, nem tudom, de ő mindenképpen megmaradt e vonulat frontemberének.
– Ezt a fékezést kívülről szinte egyáltalán nem lehetett észlelni…
– Bennem is csak a vége felé kezdett tudatosodni. Megvoltak ugyan a nézetkülönbségeink, de úgy tűnt, egyre inkább közelítünk egymáshoz. A lényegi kérdésekben azonos elveket vallottunk, s ha a külsőségektől lecsupaszítottuk a vitáinkat, rendre arra a következtetésre jutottunk, hogy együtt kell haladnunk.
– Mit látott, ha körülnézett? Látta, hogy a hetvenes évek iparosítása nyomán megjelent szentgyörgyi románság nem tudott, nem akart beilleszkedni a helyi társadalomba? Hogy állandó és elkeseredett konfrontációban éli a mindennapjait?
– Természetesen láttam, de talán kevésbé beszélhetünk konfrontációról, inkább a párhuzamos társadalomban élők frusztrációiról. Gyakorlatilag nem volt, és ma is alig van átjárás egyikből a másikba.
– Árulóként vagy amolyan trójai falóként kezelte önt ez a társadalom?
– Egyértelműen árulóként, de nem szeretném például megfosztani az első számú áruló címétől Dan Manolăchescut, aki egy ideje már nem lakik Szentgyörgyön. Kellemetlen volt. A kor – amikor hangoztatni kezdtük, hogy ez így nem mehet tovább – román politikusainak egy része normálisan gondolkodó ember volt, de tisztséghez jutva, esetleg kritikus helyzetbe kerülve nagyon „románul” reagáltak. Ami zavart engem és a hozzám hasonlóan gondolkodókat, szerettük volna ugyanis minél több oldalról megvilágítani az együttélés kérdését, megpróbálni látni a másik fél szemével is. Akár azért is, hogy még több érvvel tudjunk részt venni a párbeszédben.
– Kikre tartja jellemzőnek ezt a nagyon „románba” való átfordulást?
– Például Ioan Bălanra, a Covalact akkori tulajdonos-igazgatójára. Kezdetben sok értékes román és magyar fiatalt gyűjtött maga köré, de a kulcspillanatban nagyon rosszul reagált. Amikor Petre Străchinaru révén 2004-ben egy Cășuneanuhoz képest egészen más minőséget jelentő képviselőnk került a parlamentbe, közel kerültünk fontos közös eredményekhez. A prefektusi tisztség ügyében tanúsított érthetetlen ellenszegülésével azonban Bălan mindent elrontott. A Tăriceanuval kötött szövetség révén az RMDSZ-nek akkor sikerült megszereznie a prefektusi tisztséget, amiben mi nem láttunk semmi égbe kiáltót. A régi vágású honfitársaim azonban ellenszegültek, a románság teljes vereségeként élték meg a dolgot. Pedig akkor valós esélyünk nyílt volna egy megyei vagy városi vezető szerep megszerzését célzó alkura. Bălan az Igazság és Igazságosság Szövetség (DA) megyei elnökeként lemondással fenyegetőzött, ha magyar lesz a prefektus, Tăriceanunak pedig fontosabb volt az RMDSZ-szel való szövetség. És bebizonyosodott: nem dől össze a világ, ha magyar a kormánybiztos. Ennek az egyszerű kérdésnek a felelőtlen kezelése késztetett arra bennünket, hogy közzétegyük kiáltványunkat a normalitásért, amelyben kijelentettük: soha többé nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy a hozzá nem értés az etnikai veszély mögé rejtőzzön.
– A román pártok megyei vezetői mintha nem sorakoztak volna fel a kiáltvány mögé…
– Sőt, egy héten belül páratlan támadássorozatot indítottak ellenünk, ez viszont jelentősen emelte az ázsiónkat, hiszen addig amolyan kis senkik voltunk, én alig három éve érkeztem ide, Dan Manolăchescu ugyan szentgyörgyi, de a korábbi években egyetemre járt Kolozsvárra.
– Önt mi vonzotta eredetileg Szentgyörgyre?
– A szerelem. Egy hölgyért jöttem ide, de egyre több más szállal is kezdtem kötődni a városhoz. Dannal újságot csináltunk, könyvesboltunk volt, megalapítottuk az egyesületet, már el sem tudtam képzelni az életemet máshol. A régi barátok kezdetben furcsállták a döntésemet, de azért szerettek hozzám járni. A Saint George Debate elnevezésű vitarendezvényt is azért hoztam létre, hogy minél több fiatalnak szolgáltassak okot és lehetőséget az idejövetelre, az ismerkedésre. Tíz éven át fiatalok százai tértek innen haza szép élményekkel, formálódó új érzékenységekkel. És készültek vissza, mint jó helyre.
– Találkozott azokkal a gyanakvásokkal, miszerint ezek a fiatalok ugyanolyan szekusok, mint az öregek, csak a módszereik kifinomultabbak?
– Hogyne, főleg kezdetben. Volt is akkoriban egy megkeresés, de én megköszöntem a bizalmat, és a dolog itt abba is maradt. Egy barátom révén rendszeresen elgyűrűztek hozzám ezek a gyanakvások. Őt is győzködnöm kellett, hogy hiába tiltakoznánk ellene, el kell telnie egy kis időnek, ki kell derülnie, hogyan reagálunk majd kulcshelyzetekben, csak így válhatunk hitelessé.
– Van megragadható végpontja eddigi szentgyörgyi életének?
– Számomra igen: amikor úgy gondoltam, hogy elérkezett a pillanat, a szentgyörgyi közéletben meg kell tenni azt a lépést, amely tovább lendítheti a magyar–román együttélést. Olyan lépésre gondolok, mint volt Horváth Anna kolozsvári alpolgármesterré választása. Még ha időközben korrupciós vizsgálat következtében le is kényszerült mondani tisztségéről, olyan fontos üzenet volt, amelyet a jövőben aligha hagyhatnak figyelmen kívül a kolozsvári elöljárók. Abban reménykedtem, hogy a szentgyörgyi polgármester is hasonlóan gondolja: ez a lépés nem a mának, hanem a jövőnek szól. Nyolc év közös munkája, sok szép siker után megalapozottnak tartottam az igényünket. Antal Árpád valószínűleg azt gondolta, csak blöffölök, amikor azt mondtam: ha ezt most nem lépjük meg, kiszállok a szentgyörgyi közéletből.
– Immár valamennyi román párt képviseletében és támogatásával léphetett fel?
– Többnyire, persze különböző félelmek megfogalmazása mellett. Az első, hogy csak díszpinty leszek, minden különösebb jogosítvány nélkül. A másik, hogy minden lépésemet figyelni és akadályozni fogják, és egy idő után magam futamodok meg. A harmadik pedig, hogy többnyire szabad kezet kapok, ellenben bizonyos dolgok aláírására kényszerítenek, amit ha visszautasítok, távozásra kényszerülök. Mindezek tudatában azt mondtam, ha két hónapra is, de meg kell próbálni. Akár precedensteremtő célzattal is.
– Gondolt arra, hogy éppen a precedensteremtésben sűrűsödhetnek a magyarság félelmei is?
– Hozzám nem jutott el ez a félelem. Annál több bátorítás a magyarság köréből, köztük akár olyan, erőteljesen autonómiahívők részéről is, mint a kosárlabda-szurkolók. Ők ismerik a nyitottságomat, együtt mentem velük székely zászlóval a nyakamban az idegenbeli meccsekre. Ha Szentgyörgyön nem sikerül megfelelő kapcsolatrendszert kiépíteni a két nemzet tagjai között, ha a színházi előadásokat nem feliratozzák a másik nyelven is, ha nem teszünk meg hasonló lépéseket, akkor a 75 százalékos többségnek talán sikerül megvédenie a várat, de oda soha senki nem teszi majd be a lábát. A veszély természetesen fennáll, hogy rossz gondolatokat táplálók is megpróbálnának bejönni, de együtt akkor is hasznosabban lehetne védeni a várat. A konzervatív, bezárkózó társadalmak számára ez a legnagyobb veszély, hosszú távon mindenképpen a nyitott társadalom lesz a győztes.
– Nem érezné csorbítottnak a szabad választások, a demokrácia elvét, ha vezető tisztségeket alkuk nyomán is el lehetne foglalni?
– Szigorúan véve talán rossz üzenet lenne. De nézzük általánosabban a dolgot: van egy ember, aki függetlenként indulva a legtöbb román szavazatot kapta, aztán egy párt elnökeként politikai előélet nélküli emberekkel menetelt. Listáján magyar jelölttel befutó helyen – és nem „álruhás” románnal. Nem volt könnyű meggyőzni a románokat e döntés helyességéről. Azóta kiléptem a liberális pártból is, mivel a politika nem önmagában érdekelt, eszközként értelmeztem közösségi céljaim megvalósítása érdekében.
– A Dan Tanasă és a hozzá hasonlók által terjesztett „mérgezések” milyen mértékben rontják az „üzletét”?
– Nem értékelném fel ennyire Tanasăt, bár már az első önkormányzati választáson való indulásomkor megtámadott, árulónak nevezett. Kétségtelen: túl jól informált ahhoz, hogy ne legyenek kapcsolatai az illetékes szervekkel. Az sokat elárul, hogy szentgyörgyi származása, illetve a különböző televíziók nyilvánossága ellenére eddig nem volt bátorsága megméretkezni itthon. És az is, hogy az általa nyíltan támogatott Dan Suciu mindössze 200 szavazatot szerzett a rám adott 2500-zal szemben. Meggyőződésem azonban, hogy még mindig nagyon sok magyar politikus van, aki Dan Tanasăhoz vagy Rodica Pârvanhoz hasonló színvonalú ellenfelekről álmodik, akik ellen brillírozni lehet.
– Székelyföld autonómiája kérdésében is hasonlóan nyitottnak tartja magát?
– Mindig is az autonómia híve voltam, és ezt egy tíz évvel ezelőtti Szent Iván-napi rendezvényen ki is fejtettem. Filozófiai tanulmányaimból is tudom, hogy nincs jobb megoldás egy hasonló térség és lakói problémáira. De fokozatosan kell építkezni, bármiféle túlfeszítés erős ellenszegülést vált ki. A jelenlegi építkezés azonban féloldalas, mert nem veti fel azt a kérdést: mit nyerhetne az autonómiával a román közösség? Amíg meg nem áll mögötte a román közösség, nincs ahogy megvalósulnia. A kérdésnek ez a vonzata csak halványan és esetlegesen merült fel. És például engem, aki évek óta a legtöbb szavazattal büszkélkedhetek, soha nem kérdeztek erről a témáról.
– Ma távol politikától, a kultúra területén dolgozik. Nincs hiányérzete?
– Sőt, kiteljesültnek érzem magam művészeti tanácsadóként a Madrigál és az Opera Comică pentru Copii (Gyerekvígopera) intézményeinél. Bizonyos tekintetben ugyanazt csinálom, mint korábban Sepsiszentgyörgyön is tíz éven át Emil Pantelimonnal: előadásokat szervezünk gyermekek ezreinek. A Gyerekvígopera a legdinamikusabban fejlődő művelődési intézmény, több mint tízezer nézővel havonta, egy évadban 375 előadással. Ettől még nagyon hiányzik Sepsiszentgyörgy, itt él édesanyám, sok barátom, akikhez sokkal ritkábban jutok el, mint szeretném. De kétségtelenül fájt, ahogyan el kellett mennem innen, még akkor is, ha számomra nagyon érdekes világ kezdődött.
Mădălin Guruianu
Volt politikus, civil aktivista, újságíró, művészeti tanácsadó. Brăilán született 1975. augusztus 13-án, a Bukaresti Egyetem filozófiai szakán diplomázott 1997-ben. Az Andrei Mureșanu Színház irodalmi titkáraként került Sepsiszentgyörgyre 2001-ben, különböző közösségi események, versenyek, fesztiválok szervezője volt, 2008-tól önkormányzati választott tisztségeket töltött be. 2005 óta a Madrigál Kamarakórus és a bukaresti Gyerekvígopera művészeti tanácsadója, 2016-tól főállásban.
