Lenyűgözően hatalmas, mégis nagyon személyes érzethullám csapott át fölöttem, mely minden zsigeremet átitatva egyre mélyebbre sodort a magyar költészet feneketlen óceánjának belsejébe, mint szétázott papírtasakot, mely nekirohant a tengernek, hogy kimerítse azt.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa... És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek, s én gyönge és kicsi vagyok... Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, hogy itt vagyok már, és még itt vagyok, s tanúskodom a napról, hogy ragyog... Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november... Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfúló reményt... Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni... A boldogság útszéli szemét, szedhet eleget, ki lenyújtja kezét, az érlelő kínt kell megérdemelni...
Hogyan lehetne szavakba foglalni mindazt, amit a magyar költészet jelent számunkra? Miként lehetne megérinteni a csodát? Hogyan lehetne megtalálni a titkok titkát, mely megmagyarázza, hogy miért és hogyan született meg ez a hatalmas szellemi kincs, melynek bármilyen irányból indulunk neki, csak töredékét tudjuk átölelni, miközben érezzük, hogy magunk is részei vagyunk...
Mennyi tartalom, mennyi forma, mennyi meta-tartalom és meta-forma... De hol van az a bizonyos közös elem, amiről beszélni kellene a költészet napján? Mert egy ember, egy költő születésnapján túl a költészet születésnapját ünnepeljük. Mi az, hogy költészet? Hogyan született meg, miként születik meg újra és újra? Az ember teremti, vagy valami rajtunk kívül álló szellem megjelenésének tanúi vagyunk általa? Pilinszky szerint a költői munka a vadász munkája, mely abszolút passzív és abszolút aktív egyszerre. Várakozás és semmittevés. Egy problémakör közepébe érve koncentrálás a semmire, hogy ott megismétlődhessen a keletkezés. Hogy ott a keletkezés minden alkalommal megismételhesse önmagát. Mert a költő szerint a mű csak akkor kezdődik, amikor önmagát kezdi írni, és ez a sarjadás olyan csodálatos, hogy visszavetül, és megváltja az egész megfogalmazott anyagot. Mert mi, itt lent mindig belebukunk a terveinkbe, csak akkor nyerhet értelmet a megrendezett életünk, ha visszafelé is megvált bennünket az a bizonyos pillanat. A meglepetés, melyre kétségbeesetten várakozunk a semmi közepén...
Mi mást kívánhatnék magunknak a költészet napján, mint hitet a csodában és sok-sok örömteli várakozást?