Oly fösvények voltak abban az évben az oktatás vezérei a vakációt illetően, hogy húsvét után azonnal iskolába parancsoltak bennünket. Voltak mégis oly ravaszok, hogy a kezdésre tették az iskola nyílt napjait. Én meg gondoltam egyet, „berendeztem” egy kosarat piros meg hímes tojásokkal, s bevittem az iskolába. Néztek rám, mint a lőtt medvére. Egy kollégám hozzám somfordált, s fülembe súgta-búgta, tüntessem el gyorsan, alig látta még valaki, errefelé rég kiment divatból a „pirostojásolás”, de én makacsul kitartottam tojásaim mellett. Aki meglocsol, kap belőle. Még nagyobb bökkenő támadt: itt senki nem szokott locsolni, az is rég  divatját múlta. Még néhányan próbáltak rávenni, tüntessem el őket, még nem látta mindenki, ne nevessen rajtam az egész tanári kar.
Én meg nem és nem. Aprócska célzásokat tettem, hogy aki ezen nevet, azzal lehet ám a baj. Látták, javíthatatlan vagyok, elálltak szándékuktól, előttem az asztalon pedig egyre súlyosodott a tojásos kosár, miközben szülőhazám, Erdély, annak is a szűkebb része, Székelyföld „modern” szokásai lebegtek lelki szemeim előtt. Locsoltunk, csakazértis! Terülj­asztalkám volt az iskolánkban azidőtt is, amikor hivatalosan nem is volt engedélyezett a húsvét. Csak-azértis. Látom is már, mit eddig csak sejtettünk: a népszokások tiltott körülmények között tartósabban virágoznak.
Közös tevékenységre vonultunk le a tornaterembe. Tétova, de dacos mozdulattal megragadtam a kosár fülét, s vittem a tojásaimat, leltem a folyosón egy terített kisasztalt, annak a közepébe letettem. Közben a helyi tévé stábja bolyongott az iskolában, képekben hírt adni a nyílt nap eseményeiről. Azóta sem értem, mért kellett fontoskodniuk órákon át, a hír úgyis csak egy összetett mondatból állt, s közben bevillantották piros tojásaimat, mint legérdekesebb látnivalót.

BÁLINT MÁRIA