Igen, valahol ott, abban a húsvéti történetben keresendő hitünk értelme, a kereszténység lényege. A feltámadás reménye ad értelmet életünknek, halálunknak valamennyi vallásban...
A húsvét jó alkalom arra, hogy magunkba nézzünk. Mi vajon hogy állunk a hittel, mit merünk vállalni érte? A tudaton kívül, mellyel keresztény embernek tartjuk magunkat, megmutatkozik-e életünk bármely területén a hitünk?
Valamikor egészen komolyan vettük az ünnepet. Bárányt sütöttünk, tojást festettünk, locsolni jártunk, de az örömünk akkor volt teljes, ha a templomban is rámosolyogtunk egymásra. „Nem az a bűn, ami a szájon bemegy” – mondogatjuk teli hassal böjtfő körül és nagypénteken is, de ha másnap fogyókúrát ajánl a szomszédunk, kipróbáljuk. A vallás gyakorlása jelentéktelenné vált a hétköznapokban, de egyre többen indulunk el szabadidőnkben zarándokútra...
Ahogy távolodunk a gyökereinktől, egyre sebezhetőbbekké válunk. Megvan mindenünk, és mégis annyira hiányzik valami. De jó lenne egyszer éhesen, szomjasan, csendben befelé fordulva várni a húsvétot. Drága keneteinket készítgetve, mint ama asszonyok, de reménykedve, hogy talán mégis igaz lehet, ami annyira felfoghatatlan. Mert ugye van a pénz és a sok megvásárolható kacat, de ennél fontosabb dolgok is vannak...
Ott van például a halál. Nem tudjuk megfogni, nem látjuk, de érezzük, hogy ott bujkál bennünk valahol. Emlékeinkben, egykori szeretteinkben, nagyszombati készülődéseinkben, melyek már nem lesznek olyanok soha többé. Pedig milyen jó lenne, ha egyszer újra együtt készülhetnénk az ünnepre... Ha újra ott ülne a konyhában az egész nagy család, nagymama gyúrná a kalácsot, én pedig a kisfiammal a megboldogult Kati nénit is újra meglocsolhatnám...
Mi más a húsvét, mint a remény, hogy egyszer újra együtt lehetünk mindnyájan?