Ha valaki játékból egyszer azt mondaná, hogy próbálják elképzelni az esztendőt karácsony vagy húsvét nélkül – lett légyenek fiatalok vagy öregek –, mindnyájan azt mondanák vagy gondolnák először, hogy na, szegény feje. Ennek is elég baja van. Mármint a fejével.
Egyelőre rend van odafenn is, idelenn is, az egeket kifosztani nem lehet, hát jöjjön a húsvét! Hét ágra süssön a nap, szerénykedjenek ki a rügyek elébb, aztán nagy robbanással mindent elfoglalnak a virágzó fák s a földi virágok.
– Húsvét szent szenvedelme sosem olyan egyszerű, mint a karácsony. – Ez a háztáji alapigazság úgy hangzott, mint a hétszentség. Szavazás nincs a kályha mellett. Ropog a tűz, odakinn maga a tavasz állványoz.
– Papó, ezt senki se tagadja. De születés nélkül nincs...
– Az is régi igazság. De minek kellett megfeszíteni azt a jó embert...
Már a harmadik nemzedék jelenlétében töpreng ezen Gábriel Gábor István, aki harmadik nevét ajándékba kapta a román jegyzőtől 1925-ben. Merthogy a Gábort helyben Gábrielre ferdítette, aztán ott is maradt a papíron. – Megfeszíteni könnyű, de feltámadni, elszállni s aztán megint visszajönni...
Még azt is magyarázta egykor, de több erővel, mint most, vénen, hogy sok ám a játék, a vihánc húsvétkor. Hogy igen. Pedig csupa gyász... Ma már nem magyaráz annyira erdőnyi életfái árnyékában.
A falu kimeszelve, sok az új ház, székely kapu mindenütt. Maga Gábriel Gábor papó is csodálja mind a 92 esztendejével, milyen hamar kitavaszodott minden. A patak csak viszi sietve a híreket.
– Így vitte el az őszt s a leveleket is – de ezt, ha benn lenne, se mondaná. Minek? Abban a percben érkezett meg a legkisebb fia, a tanár. – A fiam, a tanár! Gyere, Gergő, gyere. Hogy kerülsz ide, ahol a madár se...
– Csókolom, tata! A madár mindenütt jár. Itt van, itt a leányka, jól érzi magát, van egy csepp vakációjuk nekik is.
Az udvarban minden rendben, odabenn minden mozgásban. – Nem eszem, nagypéntek van. Lassan már kifelejtődik sok minden a húsvétból. Mert nálunk nagypéntek a meghajolásé, a gyászé, a böjté volt... Kicsi lelkem, egyél, neked nőni kell.
– Tata, maga nem is nagyapó, nem is nagytata, hanem jóságos felvigyázó százados. Marika mennyit nőtt? Most csak tizenöt éves, tata szerint meddig kellene nőnie? De jó illat van itt, istenem!
– Amíg elérem a Déd-tetőt, addig. A Déd-tetőről lelátni a dédunokákra. Ezt már halkabban mondta, figyelve a sütést. Az unoka, Angella mindenben tudott segíteni az anyjának. A konyhaablakkal szemben a dróton tucatnyi vadgalamb illegett. – Nézd meg, kicsi Angella, mind befelé fordulnak, mind egy szálig téged figyelnek.
Nagyszombatra semmi munka nem maradt. Ellátni a majorságot, avval annyi.
– Régebben nagyhétre annyi minden jutott minden napra, az állatokat kellett ellátni. Ma nincs állatunk, mert nincs erő.
– Tata, emlékezzék, de ne keseregjen. Mindennek megvan az ideje...
– Nehogy szalmakalapot mondj, Gergő! Húsvét nem lát szalmakalapot, csak feketét.
– És jön a locsolás, a megvesszőzés, annak a rendjén. – Elcsitult attól tovafelé az öreg. Megvesszőzés. Ezt a gyönyörű leánykát? Locsolni igen, de vesszőzni? Tavaly se akartam engedni. Nem. Mit tudjak csinálni? Ha arra gondolok, hogy vesszőzés. Nézte a fiát, a tanárt.
– Hogy is mondjam neked. Menjünk a kertbe, megnézheted, már látszik a dologidő rajta... – kibotorkált, Gergő követte türelmesen. – A locsolás, az más. Tisztulás. Látod-e, a veteményes is alakul. Szóval a locsolás, az tisztulás, termékenyít... De hogy is mondjam neked? A vesszőzés, az a boszorkány, a gonosz kiűzése... de ebben a tizenöt esztendős tündérkében... Nem, nem.
Azt már nem mondta, hogy én nem eresztem, nem én. Csak tervezte.
– Tata, maga is tudhatja, hogy minden, de minden a hagyományokra épült s ott van. Ha még van. Én azt bánom, hogy már alig. Voltak keresztény vidékek itt, Erdélyben is, ahol kilyukasztották a fakanalat egyesek, gyanakvók meg miegymás, aztán a fakanál lyukán át néztek körül, benn, tatám, benn a templomban, hogy meglássák, ha van boszorkány. Ez tiszta szín igazság, ez létezett egykor.
– Ne bolondkodj, édes Gergőm, hiszen semmit se ittál!
– Tata böjtöl, én se... Na, szóval a lyukas fakanál.
– Akkor én leütöm, ha valakit fakanállal látok, le én! – csendes volt, szótlan. – Még hogy a mi templomunkban lenne.
– Más-más szokások vannak, tata. Könyves Kálmán nagy magyar királyunk éppen 900 évvel ezelőtt határozottan kijelentette, hogy boszorkányok pedig nincsenek. Na? De a kereszténység előtti szokásokból sok megmaradt, s van, amelyik ma is él. S ott a lyuk a fakanálon!
Gergő nevetett egy kicsit a vackorfának dőlve, nagyapja pedig nagy komolyan firtatta. – Tán olvastad?
– Annyi minden fel van jegyezve, tata!
– Fakanál nem! Pláné lyukas! Vesszőzés... Avval mi legyen? Tavaly is volt. De hát ez a leányka s a verés...
– Gergő fiam, gyere, menjünk bé a házba. De Angellából... szóval egy gyönyörű leánykából a gonoszt, ami ki is van zárva, még hogy kivesszőzni... Te mit szólsz ehhez? A te leánykád.
– Ha nem jönnének locsolói, sírna. És azt tudja tata is, hogy a sánta, a beteges, mondjuk, esetleg a vak leánykákat szeretetben locsolni, vesszőzni, az öröm mindenkinek ám! S nekik főleg az.
– Innál-e egy pohárkával, Gergő? Én innék, mert meg vagyok tikkadva, az az igazság. De hát böjt. S a feltámadás, az sem arra való. Likas fakanál. Még hogy...
Másnap, húsvét vasárnapján templomba indulás előtt kicsivel Gábriel Gábor István bá’ suttyomban megnézte, s megnyugodott, minden fakanál a helyén. Azzal elindultak, az unokák a Szoros utcából most is megvárták, menjenek együtt, Angella karon fogta őt meg az édesapját... – De hát ha a boszorkányokot az a Kálmán nagy király kitiltotta, akkor minek a likas fakanál valahol is? És mért verik, vesszőzik ki az ártatlanka tizennégy évesekből a gonoszt, miért?
A cinterembe értek, amikor meg kellett törölnie a szemét. Erős volt a napsütés már, és lehet, hogy attól. Az oltárra látott a bejáratnál, a harangkötelek mellől, s megnyugodott. Hazafelé azon is tűnődött, hogy feltámadás, az volt, de meg lehet-e öregedni egy prédikáció alatt?
