Ismeretlenül címzem írásomat Zhenya Ohanyannak, annak az örmény lánynak, aki vette a fáradságot és eljött Kézdivásárhelyre, hogy a kultúra önkénteseként a Zöld Nap Egyesületnél közöttünk tölthessen közel egy évet. Hálával és tisztelettel tartozunk neki, hogy távozásakor, hazatérésekor magával viszi az erdélyi, a székelyföldi magyarság jó hírét-nevét, és elmeséli hazája mind a tíz tartományában – köztük Armavirban is, ahol édesapám hadifogoly volt 1946–47-ben –, hogy hová, mely égtájra szólította önként vállalt sorsa 2016-ban. Mert mi, erdélyi magyarok és székelyek mindig is számontartottuk az örmény elődök történelmi múltját, azok tragédiáját, akik a Kárpát-medencén belül kerestek és leltek új hazára.
Erdélyben az örmények a 17. században telepedtek le nagyobb számban. Jelentősebb közösségeik Szamosújváron, Erzsébetvárosban, Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen alakultak ki. Az előbbi két település az örményeknek köszönhetően fejlődött és kapott szabad királyi városi rangot. Általában is a városiasodás előmozdítói voltak. Gazdasági tevékenységüknek köszönhetően élvezték a központi hatalom támogatását, közösségeik önigazgatását pedig privilégiumok biztosították. Főként a távolsági kereskedelemben töltöttek be jelentős szerepet. A 18. században ők monopolizálták Erdély szarvasmarha-kivitelét, de híresek voltak az örmény tímárok is. Gyors integrálásukat a vallási unió is elősegítette, s bár származástudatukat a mai napig őrzik, a 19. század végére teljesen elmagyarosodtak.
De nem az erdélyi múlt felidézése és a vele való hivalkodás volna célom, csupán szerettem volna illusztrálni kedves vendégünknek, hogy az örmény sors nem közömbös számunkra. Szurkoltunk a hárommilliós örmény népnek, amikor leszakadt a szovjet birodalomtól és önálló lett; 1991 óta ünnepli függetlenségének napját.
Igen, keletről érkeztünk mi, magyarok is, amint Puskás Attila, az Erdélyi Magyarörmények Szövetségének elnöke A szépvízi örmények tanulmánykötet bemutatóján kijelentette. Hogy Örményországhoz közünk lehetett, bizonyítja az a kolostor is, mely 908–1021 között épült, reliefjein sárkányos Szent György-ábrázolás látható lovasíjászokkal... Számontartunk mi titeket, kedves húgom, Zhenya Ohanyan! Hogy csak az Örmény népszokások és nemzeti eledelek címmel megjelent interjúdra utaljak: hagyományos étkeitek közül a gata nevű kerek formájú süteményben – amelyet általában újévkor készítenek el – rejlő érmének misztikus jelentőséget tulajdonítanak; lepényszerű, hagyományos örmény kenyeretek, a lavas pedig két éve az UNESCO világörökségi listáján tündököl. Ezek után nem csoda, hogy gróf Teleki Sándor világutazásai után papírra vetett emlékirataiban az örmény konyhát dicséri: ,,Rám is nehezült a sors keze, s ha bekövetkeznék – amitől Isten mentsen! –, meg nem állnék Szamosújvárig. El fognak ott engem tartani, és nem fogok éhezni, amíg churutleves, ángádzsábur, bozsenyica, piláf, dáláuzi lesz. Márpedig ezek addig fognak tartani: míg az égen egy ragyogó csillag lesz!”
Terndez, Isten veled Zhenya! Remélem, nem fogod megbánni a Székelyföldön töltött hónapjaidat.
Ferenczy L. Tibor
