Tavaly ilyenkor ezernyi torok éljenezte Pest utcáin, most összesúgtak mögötte a cívisek, a hivatalnokok, a képviselők: „Ott megy az áruló; főbe kellene lövetni, mégis rettenetes, hogy így szabadon hagyják ezek a puhányok”. Jókai, ki Ikaroszként szállt följebb-följebb az Esti Lapokban a békegalamb testéhez enyvezett szárnyaival, most egyszerre meghökkent. Érezni kezdte, hogy veszélyben van. Látta, hogy Madarász semmitől se riad vissza. Kossuth sem titkolta ellenszenvét irányában. Dermesztő hideg fújt rá mindenünnen. Babona fogta el. Az anyai átok sötét szárnyain vitte őt a romlás vagy még valami végzetesebb felé. Menekülésre gondolt e rettenetes napokban. Éppen Debrecenben járt egy tavalyi pajtása, Vasvári Pál, az megsajnálta és el akarta innen vinni a szabadcsapatához kapitánynak, de a férfias lelkű Laborfalvi Róza ellenszegült, mikor Jókai előadta a szándékát, hogy így-úgy megunta a tintával való vitézkedést, ő is odamegy a golyók, fegyverek elé, ahol az igazi helye van most egy igazi férfinak, a mélyen látó asszony rápirított: „Móric, te félsz!”
A megpróbáltatásnak e keserves óráiban kezdett elétűnni ennek az okos, higgadt és jellemes asszonynak értéke. Milyen szánalmas alak lett volna nélküle az elpárolgott redaktor. Ő öntött bele lelket és harci kedvet. Jó volt most az érettebb higgadtság. Egy fiatal szerelmes asszonyka a mézes év első felében bizonyára azt mondta volna: meneküljünk innen, ő azt mondta: egy tapodtat sem mégy, megküzdesz ellenségeiddel, vagy elesel, vagy győzni fogsz, harmadik vagy nincs. Ő jól tudta, hogy a Jókai védelmezői még elég hatalmasak, az is tisztán állt előtte, hogyha Jókai most kitér a harc elől, akkor semmi jövője nincs; a gyámoltalanságból nincs feltámadás. De Jókai még győzhet is.
Az asszony szuggerálja, lelkesíti, úgyszólván hipnotizálja az élethalálharcban, mely most kettejök közt megindul: a toll és a hatalom embere közt. A toll embere puha, ingadozó, szelíd, megfélemlíthető, ellenben a hatalom embere vakmerő, irgalmatlan és furfangos. A harc hát egyenlőtlen. De a golyók egyformán öldöklők. Jókait hazaárulónak vádolja ő, őt meg azzal vádolja Jókai az Esti Lapokban, hogy a Zichy-féle kincsekből ellopta a gyémántokat. Nagy konsternációt okoz ez a rettenetes vád a népszerű miniszter ellen. Szinte égnek mered az emberek haja szála. Madarász László, mint a megsebzett vad, rohamra készült; egy törvényjavaslatot fogadtatott el lázas gyorsasággal a pártjával, mely szerint halállal büntetendő mindenki, akire gyanú van, hogy az ellenséggel cimborál. E guillotine-ízű javaslatnak az volt nyilvánvaló célja elsősorban, hogy Jókait eltegye láb alól. De éppen a vérpad faragásakor annak forgácsai közt érte utol a Nemezis.
Az Esti Lapok közleménye a gyémántokról, mielőtt ott kipattant volna, közsuttogás tárgyát képezte politikai körökben. Gróf Andrássy Manónak, kinek remek karikatúrái maradtak fenn ebből az időből, egy torzrajza már cirkulált a képviselők közt, mely Madarász Lászlót ábrázolta orangután alakjában, fején tollas kalábriai kalap, jobb kezében „forradalom” feliratú zászló, a balban guillotine, míg a két alsó kezével egy „Zichy” feliratú ládából gyöngyfüzéreket emelget ki. De ez mind nem volt komoly dolog. Az emberek csak olyanok voltak akkor is, mint mindig, óvatosak. Mosolyogtak a képen, fejet csóváltak a pletykán, de ezzel vége is volt, sok ember titka maradt. De a nyomtatott betű már nagy lárma, azt nem lehet többé megállítani. Madarásznak tennie kellett valamit. Kínálta a ládákat Duscheknek, az nem vállalta, mert a ládákról le voltak a pecsétek szaggatva, jele, hogy fel voltak valamikor törve.
Most már az országgyűlés is foglalkozott velök. A Kazinczy-kör (hogy ne kelljen békepártnak nevezni, mert az nem volt) a ládák felnyitását követelvén, Madarász ezt úgy vélte elsimítani, hogy maga nyújtott be javaslatot a „tartás közben el nem tartható tárgyak” (ruhákat, prémeket értettek ezalatt) elárverezésére, miáltal a ládák felnyitása e célból látszott elrendeltetni. Az elmérgesedett viszálykodások a kabinetben és az országgyűlésen elkedvetlenítették Kossuthot, kitért előlük azzal, hogy a Tisza melletti táborba ment szemlét tartani. Jókai összeszedte az Esti Lapok megjelent számait, kérve Klapkát, méltóztassék átnézni és kijelölni, melyik számban van hazaárulás és hadsereg elleni izgatás? Mily isteni naivitás kellett ahhoz, hogy valaki ilyen lappaliával szuttyongasson meg egy harcoló hadvezért, ki hadra kel, lóháton ebédel, táborban alszik a köpenyegén, hogy az neki régi újságokból böngéssze ki a hazafiúi reputációját. De a harcok vitéz oroszlánjában gyöngéd érzés lakott, úgy látszik, haladéktalanul elolvasta az Esti Lapok összes számait, és még a tápióbicskei győzelem mámorában április első napjaiban levelet írt Jókaihoz, melyben lojálisan kijelenti, hogy az a vád, amit Kossuth előtt mások állítása nyomán hangoztatott, most az összes cikkek elolvasása után teljesen alaptalan s ő azt készséggel visszavonja.
Jókainak kincseket ért a levél, melyet azonnal közzé tett az Esti Lapokban. Klapkának ekkor nagy nimbusza volt, még Kossuth is respektálta. Ezentúl Jókainak békét hagytak. A Kazinczy-kör föllélegzett e diadalon, és most már erőre kapva nem engedte a Madarász-ügyet elaludni. A gyémántpörben kiküldött bizottság a Nyáryék hatalmas nyomása alatt kimondta a sikkasztás vádját egy napon, s a rákövetkező éjjel örökre eltűnt a szemek elől Madarász szomorú alakja.
Jókai tehát személyében elégtételt kapott, és annyira vitte, hogy életét nem kellett legalább a magyaroktól féltenie, de a Nyáry-körnek különben nem használt a Madarász feletti győzelem semmit. Április 14-én a radikálisok trón vesztettnek nyilvánították a debreceni öreg templomban a Habsburg-családot, s ezzel a békepárt el volt söpörve a föld színéről, a hadsereg üdvrivalgással fogadta a bevégzett tényt. Dupla lénung, nincs király. Nyáryék kedvszegetten állottak félre. Jókai pedig semmit se tanult a múltakból, tovább szerkesztette az Esti Lapokat, de most mát radikális köztársasági párti szellemben. Jókainak ez a köpenyforgatása különféleképp magyaráztatott, de egyféleképpen sem előnyére. A politikai meggyőződésekben is lehetnek átalakulások, de ilyen ugrások nem lehetnek. Ha valaki Kossuthon innen volt, közeledhetik Kossuthoz, de hogy még át is ugorja, ilyesmi nehezen indokolható. Régi barátait, támogatóit elvesztette anélkül, hogy ellenfeleiben bizalmat keltve barátokat szerezzen. Ő maga ugyan azzal indokolta később ezt a lépését, hogy Kossuth királlyá való választását óhajtotta elkerülni, éppúgy, mint Szemere Bertalan miniszterelnök, s ezért állt a legszélsőbb álláspontra, a köztársaságnak csinálván propagandát. De ez csak hajánál fogva előrántott érvelésnek látszik, a valódi ok abban van, hogy komoly meggyőződései a politikában nem voltak, csak szerepeket vett fel s azokat jól vagy rosszul megjátszotta. Nem a rosszhiszemű politikusok közül való volt, önző célokat nem ösmert, az intrikáktól távol állott, hanem javíthatatlan impresszionista volt, akivel utoljára beszélt, annak adott igazat, de ha valami szerepbe így vagy úgy, ezért vagy azért belecsöppent, azt aztán kényelmi okokból állotta végig, anélkül, hogy komolyan hitt volna iránya helyességében. Különben nem szabad feledni erről az esetről külön szólva, hogy Jókai mind­össze huszonnégy éves volt, nagy gyerek, nagy poéta és azonfelül humorista, akinek a szemlencséje nevetségesre ferdíti és liliputi módon kicsinyíti meg a komoly koponyák nagyképű működését.
A hadi szerencse jobbra fordultával, midőn az osztrák fősereg elhagyta a fővárost, Jókai visszavágyott Pestre. Siralmas állapotban találta a fővárost. Fényes délben is ritkaság volt az utcán egy-két embert látni, éhes ebek csatangoltak az utcákon. Budára nem lehetett átmenni, mert az osztrákok kiszedték a hajóhidat, s a Lánchídnak még nem volt talapzata. De ez inkább csak Vahot Imrének volt kellemetlen, aki e nehéz időkben is szerkeszté a maga jámbor Pesti Divatlapját (az asszonyok a forradalom rémnapjai alatt is érdeklődnek a szoknya és a ruhaderék szabásának változatai iránt), s aki szerette estéit a budai kis kocsmákban tölteni. Kívüle más író nemigen volt a fővárosban. Ily viszonyok közt a visszaérkezett Jókai kapós volt. Valóságosan megrohanták a kiadók és nyomdászok. Nemcsak az Esti Lapok kiadását folytathatta innen minden rázkódtatás nélkül, de a Heckenast Pesti Hírlapjának szerkesztését is átvette, havi kétszáz forint szerkesztői díjban állapodva meg. Hanem ezt a szépen, nyugodalmasan induló szalmaözvegységet hamar megzavarta, mikor Görgey Buda alá jött, s Hentzi megkezdte Pest bombáztatását. A veszedelem hírére Jókainé itthon termett az ura mellett, s vele együtt élte át azokat a borzalmakat, míg az ostrom folyt, s azt a diadalmámort is, melyet Buda bevétele okozott.
De e győzelmi ragyogáson is átveri magát a sötét ruhába öltözött jövendő sziluettje. Szépen adja ezt vissza a Jókai memoárjaiban megörökített ünnepély hangulatos képe, melyet a Múzeum nagytermében rendeztek Buda bevételének örömére. Jókai még egyszer összejön itt állítólag Petőfivel. Az asztal végén ülnek jelentéktelen hadnagyok közt. Kis emberek ők itt, ahol nagy tekintélyű képviselők és generálisok banketteznek, lelkükre nehezedik a megsemmisülés érzete. Milyen volt a kezdet és milyen a vég! Az ő művük ez, gondolják, de őrájuk senki se gondol. Mellőzött szürke alakok, s még ők magok is úgy tesznek, mintha nem ösmernének többé egymásra. Cseng a pohár, előkerül a kappan, közéletünk szónoklati szárnyasa (május vége lévén, nem válthatja fel az elegánsabb fácán), megerednek a tósztok, emelik poharukat ezért, azért, hallani kívánja a társaság ezt vagy azt, de se Petőfit, se Jókait nem, nem emlékszik már erre a két úrra senki. E tábornokok, ezredesek és hadnagyok, akik mind abból a március tizenötödikéből születtek, amely az ő napjuk volt, most mind valami egyébről beszélnek az amábilis konfúzióban, mely a bankettek aranyos köde gyanánt ösmeretes; de Jókaiból is kikívánkozik egy bizarr ötlet, úgylehet csak a vad tósztok közt. „Iszom azokra a hősökre – mondja –, akik még ezután fognak elesni.” Síri csönd követte a baljóslatú szavakat, egy-két ember megkérdezte: „ki az a szőke tacskó, aki most beszélt”, aztán napirendre tértek fölötte, csak asztalbontáskor lépett hozzá még egyszer, utoljára a régi jóbarát Petőfi, odakoccintván poharát a Jókaiéhoz: – Köszönöm, hogy rám köszöntötted a poharadat!
Ez volt az első békülő szó köztük a „nagy harag” óta, s ez volt az utolsó szó is, melyet a halhatatlan dalnok hozzá intézett; többet az életben nem beszéltek egymással.

(folytatjuk)