A régi szólások egyikét tovább facsarva, a nép önuralma. De van-e még nép? Most, a Gazdaságkor második fél évezredébe lépve, amikor az érdek, a pénz, a haszonvágy elemésztené a hajdani emberi célokat: az üdvösség vágyát, a tisztességet, a lelki nemességet, s velük a művészetet, a vallást.
Szívszorító tréfa, hogy Németországban és a fejlett Nyugat más országaiban a kiürült templomokat kulturális célokra próbálják „hasznosítani”, mintha hit és művészet nem ugyanaz volna, nem együtt születne-veszne! A kultúra ugyanis lényegében kultusz, a Természetfölötti illő megközelítése: tisztelete és a Vele való kapcsolat megteremtése. A templum/templom hasznosítása éppenséggel a szent hely megszentségtelenítése: veszte. De ezt hagyjuk!
Ha a nép mibenlétét kutatják, s szívünket hagyjuk emlékezni Mózesre, Jézusra, Szent Erzsébetre, Petőfire, László Gyulára, Hamvasra, akkor megsejthetünk valamit önmagunkról s arról a közösségről, amelyből vétettünk.
Ha szívünk már kérges, akkor nem. S ha pedig nem, akkor nem.
A ceukraták régóta s nem maguktól tudják, hogy azé a nép, aki megműveli. Tehát a tanulókba olyan eszméket, vágyakat, hiteket kell beoltani, amelyek kellően ceudók, s az ellentétes ismereteket pedig ki kell hagyni. Nagyon jól tudják, hogy a mai – mindenkori? – diákok milyen sokra tartják a nulla ismeretet, hisz nem lehet belőle megbukni. Ezért a diákokat semmiképp sem szabad túlterhelni, tehát a képzés posztgraduális, vagyis a tárgyi tudásról szóló papírt előzőleg, szakemberek iskoláiban kell beszerezni. A buta világhódítók haragudjanak ezekre az oktatókra. A két számmal okosabbak ceuológiai tanulmányaik végeztével olyan bizonyítványt kapnak, amely igazolja, hogy lehetnek „miniszterek, nagykövetek, egyetemi tanárok, tudósok, kutatók, ügyvédek, emberjogi aktivisták, vállalatvezetők és menedzserek”. Továbbá elhelyezkedhetnek „nemzetközi szervezeteknél, kutatási intézetekben, ENSZ-szervezeteknél”, ahol kiemelten foglalkozhatnak „a társadalmi változások interdiszciplináris és összehasonlító kutatásával, a nyílt társadalmakba történő átmenet modelljeinek tanulmányozásával, valamint a nem nyugati fejlődési típust követő demokráciák elemzésével”. (A CEU honlapjáról.) Amint a magyar példa is mutatja, nemcsak tanulmányozásról van szó, hanem föladatról is: a „nyílt társadalmakba” való áthajtásról! Hoppá! Izmusváltás történt kérem! Immár nem pártba, kommunizmusba, nem is kapitalizmusba kell terelni a jónépet, hanem nyílt társadalmakba.
A Pénz szerelmére, el ne tessék tévedni! Tehát ma a ceulógiai fejlődés buzgó serkentése és szakszerű támogatása az időszerű.
Ez ma az igazán korszerű befektetés!
A velemkorúak ilyenkor ásítanak, mert emlékeznek! Tetszenek érteni e szót? Emlékezetből tudják, hogy nincs új a nap alatt. A most tüntető ifjak megkérhetik romkocsmájuk öreg főpincérét vagy nagyszüleiket, hogy meséljenek nekik a Foxi-Maxiról, a posztgraduális Marxista–Leninista Esti Egyetemről, ami az érett kádárizmusban szinte átugorhatatlan lépcsőfoka volt a föntebb sorolt főnöki mézesbödönök nyalösvényének. Hogy súgjak: a különbség tán csak annyi, hogy annak idején a Szovjetunió adta a mintát, az infót, szellemet, de nem szerénytelenkedett a tanrendben. A tanítványok persze akkor is, most is behálózták a világot. A hálózás volt a föladatuk itthon is, külföldön is.
Ez nem változott, ez a fix pont.
(Magyar Hírlap)