Németország is magára vonta a vasárnap óta mindenható török politikus haragját, mert több szövetségi állama tiltotta kormánya tagjainak rábeszélését a külhoni törökök előtt. 1,4 milliónyi a szavazásra jogosult németországi törökök száma, akik szavazatukkal – más, Nyugaton élő törökhöz hasonlóan – döntő mértékben a befolyásolták a török alkotmányról szóló vasárnapi referendum „sikeres” végeredményét. Intő példa a kozmopolitizmussal fertőzött európai politikusok számára: az amerikanizált európai demokráciában élő törökök úgy szavaztak, mint kurd veszély miatt fanatizált vidéki lakosság, valamint a hosszú évek óta a török nagyvárosokba telepített anatóliai földművesek és ivadékaik. A legnagyobb városokban a nemmel szavazók voltak többségben, így minimálisra csökkentve Erdogan győzelmét – 86 százalékos részvétel mellett.
Érdemes azonban visszatérni az előzményekre. A német tiltásra válaszul Erdogan náci módszerek alkalmazásával vádolta Berlint. E szemszúró, szónoki szöveg a mindent tűrővé varázsolt németekkel szemben. Konrad Adenauer óta Németország nemcsak példás jogállam, hanem olyan ország, amely háromnegyed százada gazdasági és diplomáciai úton is segítette Törökországot. Az ottani török közösség minden elképzelhető jognak örülhet, tálcán hordozzák őket. Az Európai Unió más országaiban is zavartalanul ápolhatják közösségi identitásukat. Maholnap a többség kénytelen alkalmazkodni hozzájuk, hiszen az iszlám vallás különböző fokozatai számára ideális közvetítőcsatorna és védőháló az elvont emberi jogok kikényszerített nyugati dogmája. Amely annyira nemzetellenes nemzetpótlék, mint a kommunizmus munkásosztálya.
A minőségi ugrás a demográfiai felhalmozódás után 2015. október 4-én következett be. Tizenkétezer Nyugaton élő török előtt tartott strasbourgi kampánybeszédében a Muzulmán Testvérek vallásideológiáját felhasználó, tizennégy éve regnáló politikus arra biztatta nemzettársait, hogy gazdaságilag legyenek sikeresek, de ne vegyék át Nyugat értékrendjét. (A teremben a férfiak és a nők el voltak választva.)
Milyen is lesz az új török alkotmány, amely most bevezetésre kerülhet? Az elnök kizárólagos hatáskört élvez. Szükség esetén – amelyet ő ítélne meg – rendeletekkel kormányozna, szükségállapotot hirdethet, a pénzügyet is magához rendelheti, és ő nevezné ki a legfontosabb állami méltóságokat, beleértve a Legfelsőbb Bírói Tanács személyeit. Ő a hadsereg és a titkosszolgálatok vezetője, de a pártját kézi vezérléssel irányíthatja. A parlament egy közjegyzői hivatal szintjére süllyedne. Ímhol Augustus Octavianus – török kiadásban!
Az új alkotmány megszünteti azon irányelveket, amelyekkel Musztafa Kemal 1923-ban megteremtette a modern Törökországot az első világháborúban vereséget szenvedő birodalom romjain. Ennek lényege: a politika és a vallás szétválasztása. Az elnöki iszlám demokratúra jelképe a több mint 600 millió dollárból épülő hóbortos palotája Ankarában.
Az elnök „legális államcsínye” a 2016. július 15-én hamvába fulladt katonai puccs másnapján kezdődött. A szükségállapot bevezetése révén lényegében ellehetetlenített minden intézményt, minden közismert személyt, aki törekvéseit bírálta. Ankara polgármestere a minap hivatalosan és jó előre árulóknak nevezte azokat, akik a referendumon nemmel szavaznának. Thuküdidész régen megírta: az ember természete szerint kiterjeszti hatalmát azokra, akik nem állnak ellen neki.
A Le Figaro újságírója, Nicolas Baverez adatai alapján 45 ezer személyt, köztük 59 képviselőt és 162 újságírót börtönöztek be eddig. A sikertelen puccs óta 130 ezer közalkalmazottat menesztettek állásukból, köztük 3840 bírót, mintegy 30 ezer tanárt és 4500 egyetemi hallgatót. 2100 iskolát, köztük egyetemeket zártak be, 159 médiaforrást némítottak el. Nem kímélték a Nobel-díjas Orhan Pamuk írót sem. Hozzávetőlegesen tízmilliárd dollárnyi pénzvagyont koboztak el, és csoportosítottak át az elnökhöz közeli oligarchiának. És közben elindultak az elnököt népszerűsítő extravagáns beruházások – Isztambul harmadik repülőtere, a második boszporuszi csatorna és a gyorsvasút megépítésének munkálatai.
A nagyhatalmi nacionalizmus és a szunnita iszlám egyik már-már államvallási rangja keveredik a polgárháborús belpolitikai klíma szándékos gerjesztésével befelé, illetve az Európa-ellenes folyamatos hangulatkeltéssel kifelé. A török gazdaság, amely a múlt év végétől hanyatlani kezdett, e politikának a kárvallottja. Az export csökkent, a turizmus szintén – mintegy harminc százalékkal. Az infláció nyolcszázalékos, a munkanélküliek az aktív lakosság tizenkét százalékát teszik ki. A török líra egy év alatt húsz százalékot esett vissza, a külföldi tőkebefektetők közül sokan távoztak.
2003 őszén, épp amikor Erdogan elnöki karrierje elindult fölfelé, közel egy hónapot töltöttem Törökországban. Irigyeltem azoknak az idegenvezetőknek és történelemtanároknak az öntudatos patriotizmusát, akikkel találkozhattam. Büszkén mondták, hogy Európa képtelen meglenni a fiatal török munkaerő nélkül. Kelet-Közép-Európán áttekintettek, csak Németország volt számukra a mérce. Most megértük, hogy a közel-keleti menekülteket felhasználva macska-egér harcot játszik Németországgal, és rajta keresztül Európával.
Hogy mikor fog földre szédülni ez az egy irányba forgó dervis? Amikor a nemzeti értékeiknek elsőbbséget adó európai államok koalíciója kifütyüli produkcióját. Sajnos, ilyen fantáziátlan és eszköztelen európai elitgarnitúra mellett erre még várni kell. Az emberi jogok ideológiáját a nemzeti identitás, a magának vállalkozó milliárdos eszményképét a közösségi összefogás ellen kijátszó „küldött politikusok” tagadják, hogy az erővel az erőt kell szembe helyezni. E politika és a médiaaltatás kárát európai szavazóik többsége előbb-utóbb meg fogja érteni. Majd akkor, ha uniós körmünkre ég a gyertya.
Addig is legyünk szolidárisak az elnök belső ellenzékével. Nehéz a sorsuk, mint nekünk volt a Kárpátok tölgye alatt.