Voltak románok is, de majdnem mindenki magyar volt. Akkor ott voltak valami diákok letartóztatva az ’56-os forradalom miatt. Készültek, hogy megmentsék Magyarországot. Mikor volt a kicsengetésük, letartóztatták őket. Ők a 11-esben voltak. Ott volt Nagyobb Péter, a református pap, Faragó Feri, a plébános. Ezek legényecskék voltak.

Öt napig nem ettem semmit. Reggelire volt valami fekete lé, de nem ettem meg. Sirattam a gyermekeimet. Akkor ott volt egy tanárnő. Tizenkét évre volt elítélve. Az édesanyja meghalt. A sógora francia ezredes volt. Ő nevelte, s taníttatta. Másképp Constantinescu Ilonkának hívták. Az megölelt engemet, s mondta, egyék lelkem, mert másképp meghal itt. Hét év hosszú idő. (Sír)

Kilenc hónapig tartottak benn.

Tavasz felé itthon zúgtak az emberek, hogy én jó voltam, jó ételt főztem nekik. Mondták, hogy nem sajnáltam a jó ételt tőlük. Régen tíz disznót is vágtunk. Ott volt a sok birtok. Apósomnak meghalt a leánya, s a birtok mind az uramnak maradt. Még az Elekes-birtok, Kuthi Emma néni földje is a miénk lett. Szentgyörgyön a vasút mellett lehetett vagy húsz hold, vagy mennyi. Akkor a miénk, nyolc vagy tíz hektár. Lázár Miklóséktól még egy holdat meg kellett vegyek, mert szomszéd volt, s eladták. Akkor ott volt a lisznyói föld, volt a Hosszúban, volt a Szegelet, volt Jugánál, s vele szemben, ahol vannak a juhok...

Egy alkalommal Nagyobb Péter, a pap istentiszteletet tartott a 11-esben. Azután elmondta, hogy a kabátot a fejére tette, és súgva beszélgetett. Mi odabújtunk a 10-esben a falhoz, s úgy hallgattuk. Egyszer nagyot ütnek az ajtón valami vassal. Valami Ruzsa Gyula volt az őr. Egy kemény ember. Azt kérdezi: mi van itt? Azt mondják: istentiszteletet tartunk. Ez január elején volt. Derékig levetkőztette a férfiakat csóréra, térdig érő hó volt, s arra ónos eső esett. Futtatták vagy két óra hosszat szegényeket.

A fülünket odanyomtuk a falhoz, s azt kérdeztem a falon keresztül Nagyobb Pétertől, vajon, ha kiengednek, visszafogadnak-e Uzonba? — Vissza, vissza — súgta.

Hogy engedtek haza? A nép itt zúgott, s a munkások haragudtak Julisnéra, aki elvitetett. Simon Julis (Simon Julianna) nagy nemzetgyűlési képviselő volt.

Elég az, hogy eljött utánunk, már ’60. március elsején, szerdán. Gál Jancsi még él, ő is jött vele. Ő is, a felesége is itt szolgált. Pléhszemüveggel bevittek a börtönből az irodába. Azt kérdezi Julisné: ismer-e? Nem néztem rájuk. Ki vagyok? Simon Lajosné. Bajka Julis, az elnöknő. Többet nem mondott semmit. Jancsi azt kérdezi: tetszik-e ismerni engemet? — Igen. Ki vagyok? Mondom: Gál János, a régi legényünk. Azt mondja: haza akarjuk vinni. Odaléptem, az ajtót kinyitottam, s kikergettem őket. Elmentek.

Feltették a pléhszemüveget, s visszavittek. Mondták a többiek, hogy miért nem fogadtam el, hogy hazavigyenek?

Mondtam, hogy otthon az uramat megfogta Vida Bálint, a villanyt leoltotta, s úgy elverte este szegény Pistát, hogy váljon el. Én visszaütöttem volna, amilyen vagyok.

Azt mondta az uram: nem, nem válok el! Rendes anya volt. Aztán Vida azt mondta: gondolkozzék a dolgon. És elengedte.

Pár nap múlva megint lehívták a szekusok. Megint megverték, mert nem írta alá a papírt, hogy elválik tőlem. Megfogta a kezét, s szegény Pista alá kellett írja, hogy nem főztem, nem adtam enniük. (Sír)

Margit, a leánya közbeszól: Más megoldás nincs, el kell válni, mondták, mert hanem elkobozzák a fele bennvalót. Mikor elítélték, mindenét elvitték. Bútort, szőteményt, mindent. A családot a kopasz házban hagyták. A sodronyt feltették a padlásra, s azt meg tudták menteni. Este lehozták, s reggel visszavitték. A kisebbik leányka a fiókban aludt. A bennvaló így maradt meg.

Kuthi Istvánné: Másodszor is jöttek a börtönbe, március 7-én. Márk Vilike, az uram unokatestvérének a fia. Kérdezte, megismerem-e? Mondtam, hogy igen. — Jöttünk, hogy vigyük haza. Nem megyek — mondtam. (Sír).

Kinyitottam az ajtót, és kikergettem őket.

Másnap, március 8-án, nők napján újra jöttek. Elévittek. Kovács B. Mihály jött a rajontól, s Bajka Nagy Feri, aki nálunk szolgált azelőtt. Vida Bálint is ott volt, s még kettő. Újra elévezettettek. Kovács B. Mihályék sokat nem teketóriáztak, hanem megfogtak, s vittek. A parancsnok megcsókolta a kezemet és elköszönt. — Viszontlátásra — mondta —, de többet ne itt. Azt mondta: fel a fejjel, maga nem félt soha. A mások megfogtak, hogy vigyenek ki. Én belékapaszkodtam a parancsnokba. Úgy fájt nekem, hogy itthon sem gyermekem, sem férjem nincs.

Kivittek, s betettek a dubába. Hazahoztak. Estefelé volt, amire Uzonba kerültem. Itthon nagygyűlést hívtak össze. Nem akartam kiszállni a dubából. Azt mondtam: nem kellettem nekik, nekem sem kellenek. Vigyenek vissza! Megfogtak, s kihúztak.

A leánya, Irénke kezdett sikoltozni. Azt hitte, hogy meghalva hozták. Bevitték a házba, hogy vegyen valamit magára. De ott semmi sem volt. Se bútor, se gúnya. Ezután bevitték a néptanácshoz, beültették az első sorba, s kétfelől melléje ültek azok, akik hazahozták a börtönből.

Elöl felállott Csumi Julisné — csúfneve volt —, s azt mondta, hogy megérdemeltem a hét esztendőt, mert magatartó volt. Tele volt a terem. A legcsúfabbul beszélt. Köszönje meg pártunknak, s kormányunknak, hogy visszaadta a szabadságát.

— Én soha se, vigyenek vissza — kiáltottam. Sírtam.

Gál Gyurika itt szolgált nálunk, innen ment katonának. Odacsúszott a hátamhoz, s mondta: édes asszonyom, csak még egyszer lássuk életben. Hát nekem a katonasághoz még a kanalat is feltette. Milyen ételeket főzött a napszámosoknak! Sajnált minket, nem volt ellenség. Mindenki segíteni akart.

A leánya: A gyermekek nem tudtak arról, hogy szüleik elváltak. Ők nem írtak alá semmit, helyettük valaki odahamisította a nevüket. Törvényszékileg soha nem is voltak elválva. A név is megmaradt. Bukarestből jött egy papír, hogy elváltak.

Tárgyalás nélkül, gyors eljárással választották el. Amíg a börtönben volt, Kuthi Istvánt addig hívatták, verték, fenyegették, amíg alá nem írta a belépési nyilatkozatot.

Meg akarták félemlíttetni a népet.

Férje halála előtt mondta meghurcolt feleségének: Gyere ide, bocsáss meg, mert nem tudok addig meghalni.

Margit, a legkisebb leánya mintegy összegezésül mondja: valahogy túléltük ezt a borzalmat. Dolgoztunk, gyarapodtunk, ahogy lehetett. Hat unoka van, mindenik egyetemet végzett, s mindenikből becsületes ember lett. A sok megpróbáltatás megedzett.