Dancs Árpád érdemeit röviden Sztakics Éva alpolgármester foglalta össze, és azt is elmondta: a Székely Mikó Kollégium volt tanárát egy véndiák, a jelenlegi iskolaigazgató és a tánccsoportot vele együtt alapító, szintén Pro Urbe díjas Péter Albert ajánlotta, és a kulturális szakbizottság négy szavazattal, a két román tanácstag tartózkodása mellett el is fogadta a jelölést.
A háborúnak vége, és valaki azt hiszi, hogy nyert, de valójában veszített, hiszen még jobban elmélyítették a szakadékot a román és a magyar közösség között; reméltem, hogy valaki véget vet ennek, de nem így történt – szólalt fel Rodica Pârvan, hangsúlyozva, hogy nem a személy, hanem az eljárás ellen van kifogásuk. Ő maga ilyen körülmények között elutasítaná a díjat, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy nem volt elég jóindulat a magyar többségben Ion Cucu érdemeinek elismeréséhez: habár idejében leadták az iratcsomót, ide-oda sétáltatták őket, lebegtették, majd ejtették a szabályzat módosítását. Úgy látszik,  román és ortodox személy már nem kaphatja meg ezt a díjat, és mivel ezt diszkriminációnak érzik, nem is vesznek részt az átadásán; illetve a Pro Urbe díjas Buda Stela tudatta, hogy csak azért is elmegy az ünnepségre, érezzék magukat kényelmetlenül a jelenlevők. Rodica Pârvan ismételten kifejezte sajnálkozását „a felforrósodott elmék győzelme felett”, és bejelentette, hogy még a városból is elmegy a következő napokban, három egymást követő tanácsülésen pedig minden tervezetnek ellene szavaz, tiltakozásként.
„2009-ben, amikor a román közösség Buda Stela nyugalmazott – és nem magyarbarátságáról ismert – tanárt jelölte a Pro Urbe díjra, még reméltem, hogy ezzel a gesztusok versenyét indítjuk el, egy olyan spirált, amely kimozdítja a román–magyar viszonyt a gyanakvásból. Példát akartam mutatni a kulturális autonómiából, abból, hogy elfogadjuk a román közösség jelöltjét akkor is, ha nem értünk vele egyet” – felelte Antal Árpád polgármester, aki szerint ezt igazolja, hogy a magyar oldalról érkező gesztusok válasz nélkül maradtak, illetve olyan válaszokat kaptak, amelyek nem felfelé, hanem lefelé tartó spirálba terelték a dolgokat. Nem használhatjuk szimbólumainkat, nem építhetünk azt, amit akarunk, nem kapjuk meg azokat a létesítményeket – sportbázisokat, lőtereket –, amelyeket más városoknak átadnak, folyton csak „fékeznek, fékeznek, fékeznek”. A Hargita és a Kovászna megyei prefektusok nem átallják nyilvánosan kijelenteni, hogy itt nekik egyéb feladataik vannak; talán itt nem ugyanazok a törvények érvényesek, mint Arad vagy Teleorman megyében?
A prefektusok nem saját fejük szerint tevékenykednek, ők a kormány megbízottai, és azt végzik, amit kirónak rájuk Bukarestből, ahol halvány fogalmuk sincs arról, hogy itt mi történik, hogy itt az autonómia ténylegesen működik, ha jogilag nem is létezik – vágott vissza Rodica Pârvan, és leszögezte: a polgármester nem teljesítette a román és a magyar közösség közötti közvetítő szerepét.
Hajlandó vagyok a román–magyar viszony újratervezésére, és a jövő év, Románia centenáriuma nagyon is alkalmasnak látszik arra, hogy beszéljünk a szőnyeg alá sepert kérdésekről, a be nem tartott ígéretekről – jelentette ki végül Antal Árpád, hozzátéve, hogy az elmúlt 100 év több gondot okozott a magyarságnak, mint amennyit megoldott.