Nem könnyű újat mondani a drogfüggőségről, erőszakról, szexuális diszkriminációról, és nem könnyű úgy tálalni a témát, hogy se tanítómese, se propagandaízű előadás ne legyen belőle, hisz felelős ember csakis az elutasítás álláspontját képviselheti ebben a kérdésben. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András által rendezett Dogs and Drugs című előadása úgy tudott az élet árnyoldaláról beszélni, hogy több kérdést vetett fel, mint amennyi választ adott, nem döntötte el, ki a jó és ki a rossz, inkább azt próbálta megfejteni: mit ronthattuk el, hogy ide jutottunk?
Már az első jelenetek után feltűnt, hogy nem fekete-fehér játék az előadás, miután alig néhány perc alatt valamennyi lehetséges nézőpontból megközelítette a kábítószer kérdését. Az egyik első megszólaló olyan lelkesen beszélt a drogok jótékony, felszabadító, közösségerősítő hatásáról, hogy elhittük neki, bizony olyan szabadságérzés lehet a dologban, amilyet nem mindenki tapasztalhat meg igazán. A következő pillanatban azonban máris jött az ellenvélemény: vécét járó emberroncsok vannak a kilátástalanság legmélyén amiatt, hogy bizony elfogyott a szabadság, és már senkitől sem lehet pénzt szerezni az újabb adagra. Aztán ismét ellenvélemény a kispolgári lét szürkeségéről, a mosógép- és puhító-használó emberekről, akik élete legalább annyira siralmas, mint a drogosoké. Később újabb mélységek, végül pedig a társadalom hivatalos állásfoglalása a szónokok által, akik nem voltak kevésbé groteszk figurák, mint az előbbiek, arról szóló propagandaszövegeikkel, hogy a drogosok a társadalom söpredéke, akik betegségeket terjesztenek, és egyáltalán minden rossz igazi felelősei.
Majdnem mindent láttunk, ami dióhéjban elmondható erről a témáról, aztán újabb témák és szintek következtek, lazán felvázolva, átitatva groteszk humorral, játékossággal, karikírozva minden deviáns viselkedésformát, ami csak tetten érhető a családban, a társadalomban. Előbb a Szerelemjánosok érkeztek, hogy késeikkel szeretetre kényszerítsék az embereket, és megtanítsák őket arra: bizony, szégyen buzinak lenni. Aztán következtek a transzvesztiták, szado-mazók, de senki sem volt egészen otthon a szerepében: a transzvesztita egy színes karikatúra mögött megbújó gyerek volt, a nyakukat szíjjal elszorítók pedig kábítósok, akiknek annyira szét voltak szurkálva az ereik, hogy már csak a nyaki ütőérbe adhatták be maguknak a szert. És minden, amit láttunk, egyszerre volt igaz és hamis: a pisztollyal fenyegetőző ellenségek szeretők voltak, a felelős szülők felelőtlen gyermekek voltak, a zsarnok feleség ellen lázító jó barátok valójában igazi zsarnokok voltak, a „drogázással” ártatlanul megvádolt gyerekből igazi drogos lett, a betegesen egészségesre nevelt gyerekek mind-mind sérültek voltak... A jó szándék megnyilvánulásának rengeteg elbaltázott lehetősége, tengernyi bűn és aljasság, melyek elkövetői maguk is áldozatok. Zsarnok szülők, akik gyerekkorukban nem tudtak megfelelni a tanító néni elvárásainak, vagy akiket saját szüleik a fűtőtesthez kötöttek, ha elmentek otthonról. Vajon ki a hibás azért, hogy Miki eladja a családi ereklyéket, hogy Imrike a fallal beszél, hogy ki nem mondható titkaink elől olykor a szabadság zsákutcáiba tévedünk?
Nagyon sok szerteágazó ötlet volt az előadásban, de mindegyik kötődött a központi gondolatkörhöz. Talán kicsit sok is volt ennyi keserű gombóc a néző gyomrának, de az alkotók saját bevallásuk szerint nem a teljes valóságot ábrázolták, csupán a negatív ösztönök, torz cselekvések világát. És tették ezt olyan könnyed alkotói játékossággal, hogy bár a bemutatott világ megrázóan kegyetlen volt, a színpadi helyzetek tele voltak már-már a lényeget is feloldó eszeveszett poénokkal. Nem azt üzenték, hogy ejnye-bejnye, ezt ne csináld, hanem leásva a gyökerek közé, megértően közelítettek az oroszlánokban bujkáló nyulacskákhoz.
A játék lazasága is tetszett. Olyan volt az egész, akár egy szertelen, improvizált jelenetek alapján összerakott színészvizsga, mely éppen emiatt tudta ilyen átfogóan bemutatni a lehangoló társadalmi valóságot. Nagyszerű volt, ahogy egymásra fűzték a jelenetecskéket, ahogy egyre árnyalni tudták az emberi gyarlóságot. Igazi hús-vér figurákat és végsőkig megfeszített helyzeteket láthattunk, amelyekben lényegtelenné váltak a jelmezek, díszletek, amelyekben a tartalom szempontjából kevésbé fontos dolgoknak nem engedte meg a rendezés, hogy elvonják a figyelmet a valódi problémákról, mint ahogy ez oly sokszor lenni szokott a hasonló jellegű előadások esetében. A valódi változásokat a színészek teremtették meg, nem az átöltözések, kellékcserék. Tetszett, ahogy a kicsik óriás zsarnokokká, majd újra ártatlan áldozatokká váltak, az is, hogy a saját nevükön játszottak a színészek, ezzel is felvállalva, hogy bizony nem fikciót, hanem a való világot mutatják.
A záróképben benne volt az egész produkció: a fűtőtesthez láncolt világ, amint a szabadságról énekel. Kicsit visszatért benne a korábbi kép a gyerekkel, aki kétségbeesetten kiált anyja után, de ott volt benne a mindenkori család, a tűzhely melege. Kétségbeesett törekvésünk a szabadságra, de kötődésünk a fészekhez, a gyökereinktől való elszakadás lehetetlensége. Olykor szívesen megtagadnánk ezt a nyűgöt, de nem tehetjük, ezért kénytelenek vagyunk elviselni. Vajon mennyi az egyéni szabadságunk, mennyire vagyunk felelősek tetteinkért? Mennyi a jelen és mennyi a múlt indulatainkban, káros szenvedélyeinkben? Lehet, hogy a világ minden mocska az otthon melegéhez, az ártatlansághoz, gyermeki tehetetlenségünkhöz köthető?
