Három egyforma edzőruhát viselő alak egy tévéreklámból, akik közül egyik haldoklást mímelve folyton üzenni akar az anyjának, a másik egy váratlan szerelmi viszonyt szeretne feléleszteni, a harmadik pedig a tévé rabságában él, és állandóan a vízállás iránt érdeklődik. Aztán különböző párok és furcsa egyének találkozása, miközben arctalan, tragikus sorsú alakok húzódnak meg a háttérben. És különböző párbeszéd-variációk erre a témára, az arcokban rejlő lehetőségekről, jövendőbeli feleségekről, tévéből kicsúszó lábakról, passzentos kis bugyikról, ajándékba szánt székekről, házfalakra írt üzenetekről, az ember fejét eltaláló csöpögésről, leégett, de újjáépített lakásról, többszöri gondolkodási időt igénylő házassági ajánlatokról és sok másról.
Theresia Walser abszurd vígjátékából rendkívül gazdag, összetett jelentésrétegekkel bíró produkció született Botos Bálint rendezésében. Hogy pontosan miről is szól ez a groteszkségében is szokatlanul költői szöveg, azt nehéz lenne megfogalmazni, azonban minduntalan az a kérdés merül fel a nézőben előadás közben, hogy vajon kik ezek az emberek, honnan jöttek és merre tartanak a világban.
A díszlet egy különös szeméttelep. Hátul aluljáró falfestményei vagy talán a berlini fal romos maradványai, annak tövében meztelen divatbábuk, középen egy jókora szemétkupac tévével, diszkógömbbel. Csupa olyan tárgy, mely meghatároz bennünket. Hátul a múlt erős emlékei, előtérben a divat, szórakozás, virtuális valóság. És közben az egész teret betöltik a széttépett, összegyűrt újságlapok, a végtelen, összefüggéstelen információrengeteg. A jelmezek is karakteresek, de nem nőnek a szereplők fölé, inkább segítenek nekik megtalálni az egymáshoz vezető utat ezekben az állandóan változó, átalakuló, ismétlődő jelenetfragmentumokban.
A szöveg érthető, de értelmezhetetlen törmelékhalom, melyben úgy működik a kommunikáció, hogy az érzelmek, szenvedélyek, indulatok minduntalan leválnak a szavakról, és egymásnak élesen ellentmondó világokba mutogatnak. Számtalan kis mikrohelyzet egy törékeny kompozícióban, mely nemcsak a sorozatosan össze nem illő replikák miatt okozhat fejtörést a színészeknek, hanem amiatt is, hogy ha valahol visszaesik a közönség figyelmét irányító érzelmi töltet, valószínűleg egészen összeomlik a kártyavár. Az életidegen helyzetekben azonban mégis születnek megrázóan őszinte pillanatok, a magány, a szeretetvágy erős hangja olykor kontextustól függetlenül is a lelkünk mélyéig hatol. Talán a szentgyörgyi Bocsárdi Magor zenéjének is van egy kis szerepe ebben, aki színészként is közreműködik az előadásban, és semmilyen szempontból sem lóg ki a profi színészek sorából.
A rendezés ravaszsága, hogy nincs benne ravaszság. A darab azáltal nyeri el a megszokottól eltérő, különös értelmét, hogy a színészek alázattal viszonyulnak a szöveghez, komolyan veszik a replikákat. Úgy mozgatják a néző fantáziáját, hogy időnként éles képet vetítenek elé, máskor csupán sejtéseket provokálnak, néha idézőjelbe tesznek jelentéseket, máskor kitágítják a horizontot, hogy a néző asszociáljon, úgy érezvén magát, mint aki megértette az összefüggéseket, és nemsokára értelmet nyer számára az egész történet.
Aztán újra elveszítjük a fonalat, és újra megtaláljuk. Segítenek a poénok ebben, melyeken csak akkor nevet az ember, ha felfogja a helyzet igazságát. Mert ha alig értjük is, amit látunk, minduntalan azt érezzük, hogy igazak a tekintetek, az egymásnak feszülések és egymástól való elfordulások, a felvetett problémák iránti érdeklődés vagy érdektelenség, a szándékok, indulatok, vallomások. És mi más a jó színház, mint a megélt állapotok igazsága...
Mintha egy összetört tükörben szemléltük volna a világot. Voltak összefüggések, melyeket értettünk, másokat alig, egyes tükördarabkákban torzítva láttuk a valóságot. Az életben is így működik a befogadás: megértjük az értelmes szavakat, nevetünk a vicceken, átérezzük mások örömét, bánatát. Életmorzsákat gyűjtögetünk, és próbáljuk megtalálni általuk az igazságot.