Annyi hírt hallott az ember minden percben ingyen jövő-menőktől, hogy végre megundorodott a hírektől, melyeknek csak egy századrésze volt igaz. Az országgyűlés el volt napolva négy hétre, a képviselők szerte széledtek az országban, a kormány egészben el nem jött Pestre, sőt maga a kormányzó is Debrecenben maradt még. Görgey egyik rosszul irányzott kartácsától meggyulladt a királyi rezidencia. A közönség rögtön megcsinálta a legendát, mintha mindez azért történt volna, hogy Kossuth bele ne költözhessék.
Pálffy, a „halálos ellenség” is eljött Debrecenből, ő is a fővárosból akarta szerkeszteni Márciusát, s mivelhogy az előbbi kormány megbukott, angol ésszel élesen bírálta a mostani kormány tetteit. Jókai ezúttal kevésbé veszedelmes cikkanyagot talált, Kossuthnak Pestre jövetelét sürgetve lapjaiban, hiszen valamit csak mégis követelni kell. Kossuth csakugyan el is jött később Pestre, de Pálffy Albert megjárta a maga témájával, mert a rendőrfőnök, Hajnik Pál az éles kritikáért egyszerűen becsukatta – a sajtószabadság kikiáltásának második esztendejében. Érdemes említeni, hogy maga Jókai ment könyörögni Hajnikhoz, eresszék ki az ellenségét. Az ilyen nagylelkűségi frappáns pózokat mindig szerette. Hősei mind ilyenek. S ő maga is hőseit játszotta, ha tehette és ha nem nagyon kényelmetlen volt a játék.
Különben ez az egész pesti élet már csak rövid ideig tartó fény. Alkonyodik már és borul észak felől. A szent harc végéhez közeledik. Az egyik császárt levertük, mert ha nem vertük volna le, bizony nem kiáltana segítségért a másikra: „Gyere, mert nem bírok velök.” S a másik császár friss hada megindul erre ölni ismeretlen népeket, akik neki nem vétettek. Ez az ördögök etikája. És amint országokon körösztül egyre közelebb-közelebb hangzanak az ütemes lépések s a kozáklovak csattogó patkói, a végleges győzelem iránti remény egyre halványodik a szívekben. Az országgyűlés tagjai a határozathoz képest mindamellett összegyülekeznek a szünet után Pesten, de Kossuth nem titkolta, hogy egy napra se biztosíthatja őket arról, hogy a muszka itt nem terem, az pedig nem respektálja az immunitást. A képviselők erre, megbeszélés szerint, Szegednek kezdték fordítani a kocsirudat, hová nemsokára a kormány is követte őket. Jókai is a menekülőkkel tartott, megértetvén Heckenasttal, hogy a lapot lehetne még ugyan folytatni, de az előfizetőknek már nem lehetne megküldeni, mert azok már mind futnak a világ minden része felé, ahol még nincs muszka vagy német és éppenséggel nem küldik be a lakcímeiket a kiadóhivatalba. Heckenast belátta és fölmenté a szerkesztés alól, száz forintot adván végkielégítésül, amellyel megkezdje bujdosó pályáját. Nejét nem vitte egy­előre magával, mert teljes bizonytalansággal indult meg minden cél nélkül Kecskemétnek, majd Szegednek, hol rekruta-tábor gyülekezett a város alá: de már ez aligha fog verekedni. A gyülekező tábor híre oda csábítá a menekülőket. Jókait is kioktatta Heckenast, hogy csak arra tartson, oda igyekezzék, ahol a nagyurak vannak, ott nem éri semmi baj. Ez idő szerint pedig Szegeden voltak a nagyurak, a kormány és országgyűlés tagjai, grófok és bárók, sőt még Gertrudis királyné is megérkezett Kőrösi Sándorné barátnéjával, nem akarván sokáig magára hagyni ifjú férjét.
Szeged annyira tele volt idegenekkel, hogy nem mindenkinek jutott lakás. Jókai meg a nagyurak is a gyékényes szekereken háltak, melyek a nagy piacot és a többi tereket ellepték. Emberemlékezet óta nem volt olyan forgalom Szegeden. Pedig a forradalom alatt ugyancsak sokszor ébredtek arra a szegediek, hogy tele van a város nyalka úrfi honvédtisztekkel. „Csata van valahol!” – mondották gúnyosan a cívisek és többnyire kisült másnap-harmadnap, hogy csata volt valahol a környéken. Ez egyszer azonban civil urak és nagyúri dámák sáskányi sokasága nyüzsgött az utcákon s elfoglalt minden zeg-zúgot a városban, úgyhogy az élelmiszerekben is beállott a drágaság. Degré Alajos huszárkapitány följegyzése szerint egy forint volt a leves a két szegedi vendéglőben, három forint egy pecsenye, de a főpincér még azt is megkérdezte, hogy milyen pénzzel fizet az illető, mert a Kossuth-bankó már abba kezdte hagyni a járást.
Szegedről nejével menekült odább Jókai. Ez a kalandos útja adja az inspirációt a Bujdosó naplója című töredékhez és az Életem legszomorúbb napjaihoz. De előkerül az a Politikai divatokban és egyebütt is.
Ezer rettegés közt, megbízhatatlan hírek és önijesztések közt folyik le az út. Ott a muszka, erre jön a muszka, akármerre indulsz, mindenütt bele lehet szaladni a muszkába, mert bizonyosan nem lehet megállapítani, hol van, honnan jön és hová megy. Csak úgy gondolom szerint húzódnak a menekülők szekerei a mellékutakon messze, ameddig a szem lát. Mily szívet facsaró látvány e bizonytalan végzete felé haladó tömeg!
S még talán valamennyi menekülőnél legelhagyottabb, legszánandóbb a szerencsétlen Jókai, neki jutott a forradalomból a legnyomorultabb osztályrész; mikor a többiek élvezték a küzdelem mámorát, a dicsőség édességét, a barátjaik tapsát, ő már akkor is csak szenvedett övéitől s most, noha bizonyos lenézéssel méregetik a „tintalovagot” katona egyenruhába bújt ismerősei, végig kell járnia velök a kínszenvedések egész kálváriáját. Aztán mindenkinek van valami helye, ahova igyekszik, ahol szeretettel elrejtik, egész bizonyosan el nem árulják, csak őneki nincsen.
Rózát Gyulán hagyta, mert egy szépasszony anélkül is veszedelmes poggyász, figyelmet von magára, egy híres asszony pedig azonkívül ismertető jel is lehet, kivált ha az álöltözet szüksége talál beállni. Egyedül indult Aradra, értesülvén, hogy ott van a kormány és az országgyűlés. Itt még egyszer együtt találja a debreceni sakk-játszma figuráit, a fehéreket és vörösöket. De mily változás! Kik ott egymást ütötték, most a sors csapásai alatt összesimulva egyek szeretetben és patriarkális érzésekben!
Még egy titkos értekezletet tartanak augusztus 8-án, egyetlen tárggyal: a kormány kijelentése, hogy az országgyűlés biztonságáról nem képes többé gondoskodni se itt, sem sehol. Sokan a képviselők közül még aznap menekültek, ki-ki ahova legjobbnak találta. Jókait Nyáry Pál vette oltalmába, Szalonta felé víve őt. Vörösmarty Bajzával egy másik kocsin ugyanezen a vonalon lopták az életüket. Simándon azt hallották, hogy az orosz tábor már Nagyváradnál áll.  Megháltak, másnap mentek be Szalontára, hol Jókai Arany Jánost látogatta meg. De nem ízlett a költészetről, irodalomról való beszélgetés, s a politikához túlságos egyszerűnek látszott a „szalontai hajdú”, az Arad felé vonuló Görgey seregéhez látszott nekik legokosabbnak csatlakozni. Közvetlen közelből hallhatta a nagy nemzeti tragédia végjeleneteit, sajnos, hogy nem tudta híven leírni; amit leírt annyira nem hasonlít ahhoz, ami történt, hogy szinte olybá tűnik fel, hogy csak harangozni hallott valamit.
Máris tárgyalások indultak a kormány és az odaérkezett Görgey közt, ki már akkor a fegyverletétel szomorú órájára készült. Gyorsan fejlődött e keserű gyümölcs. Görgey személyesen is tárgyalt Kossuthtal, de főleg sűrű levélváltások folytak a Görgey lakása, Ó-Arad és a vár közt, ahol Kossuth lakott és a Csányi lakása közt, ahol a kormány egy-két tagja mindig található volt éjjel és nappal. Nyargoncok szaladgáltak üzenetekkel, levelekkel, meghívásokkal. Augusztus 10-én estefelé plakátok jelentek meg az utcákon, melyeken összehívatik az országgyűlés másnap reggeli 9 órára. Az országgyűlés? Hol van az már! Hanem azért mégis megjelentek a városház termében nehányan. Besze János, Szacsvai Imre, Nyáry Pál, Ivánka Zsigmond, mindössze tízen. Komoly, szomorú alakok, sápadt arccal, álmatlan szemekkel, s mintha halott feküdnék a ház asztalán, suttogva beszéltek. Ez volt a világnak a legcsendesebb országgyűlése, ez is Aradnak jutott ki, talán reciprocitásképpen, mert itt tartatott a leghangosabb is II. Béla idejében.
Pont kilenc órakor megnyitotta az öreg Palóczy László, ekképpen szólván reszketeg hangon:
– A tetszhalott lengyel nemzet 4. ezredének az osztrolenkai csata után csak tíz bajnoka maradt életben. De ez a tíz hős megvédte a harci zászlaját, s így az egész ezredet képviselte, mit fel is jegyzett a történelem. Mi is, noha csak tízen vagyunk, mert együtt vagyunk, ez órában még a nemzetet képviseljük. Jelentette, hogy fegyverletétel el van határozva az orosz sereg előtt, hogy a haza elveszett, s könnyekre fakadt, mire az egész tisztelt ház könnyezni kezdett, a karzat is sírt odafenn. És az ég csatornái megeredtek ezalatt odakünn. Így záródott be a legharagosabb országgyűlés, mely a száz Caesárok családját trónvesztettnek nyilvánította.
Csányi közlekedési miniszter szakmája volt most a legfontosabb. Két szobából álló lakása tele volt tudakozódókkal, búcsúzókkal egész nap. Csányi két szobája volt az utolsó terület, amit még „hazának” nevezhettek. Itt tartózkodott Jókai is. Miniszterek jöttek-mentek. Ez volt a központ.
Nyáry Pál arra beszéli rá a képviselőket, hogy maradjanak a táborral, ne meneküljenek. Történjék, aminek történni kell. Legalább ne essék az a szégyen, hogy a nemzet képviselőit kukoricák közt, mocsarakban fogdossák össze.
Csányi ellenben a menekülés mellett van, ő már sejti, hogy miért, az öregember ösztöne csalhatatlan, mégpedig Facset felé mondja az utat járhatónak, s a külföldre való menekülést ajánlja. „Én is csak azért maradok, mert már öreg vagyok és ebben a földben akarok pihenni.” Nyugodt, ruganyos, ír, tárgyal, dolgozik, s közbe még anekdotákat is mond Jókainak. Ezer meg ezer dolga van. Folyton jönnek-mennek az emberek, és történnek frappáns epizódok, és még történni fognak a mai napon. Itt írják alá lemondásukat a miniszterek, részben itt készül a szomorú okmány, melyben este nyolc órától Görgeyre ruháztatik a diktátorság. Az óramutató kettőn jár. Most gurul ki a várból egy négylovas hintó, és  vágtatva robog a Radna felé vezető utcákon. Mélyen behúzódva a fedél leghátuljába egyetlen alak ül bent sötét gondolatokkal, akik véletlenül megpillanthatják, egymásnak adják a leverő hírt: „Kossuth menekül.”
Görgey már délelőtt megkapta az átruházó okmány eredetijét, s a minisztérium lemondását, de a hatalom csak este kezdődik. Nyolc-tíz óráig nincs úr a nemzet felett, beáll az ősállapot. Kossuth óvatos volt, attól is tarthatott, hogy Görgey azzal kezdi a diktátorságot, hogy őt vagy a kormány valamely tagját elfogatja. Titokzatosnak, félelmetesnek látszott a zseniális szepességi ember. Ez az ember siet. Mihelyt kezébe jut az átruházó okmány, az első dolga, hogy a koronáért küld. De Szemere is sietett, és már egy félórával előbb elutazott a szent koronával és jelvényeivel. Mindebből az következik, hogy Kossuthnak is jó lesz sietnie, aminthogy vágtat is már a hintó Radna felé és a hatalmas  hatalom. Roppant hatalom! Ugyan-ugyan ne legyetek nevetségesek elszéledő vezérek, kik a halál elől és a halál elé siettek s te se, nemzeted szívéhez nőtt óriás! Miféle hatalmat adtatok ti át annak az embernek, akit mindnyájan gyűlöltök? Egy rakásra raktátok a felelősségeiteket, és azt mondtátok: itt a legfőbb hatalom, letesszük kezeidbe a haza sorsát. Volt is már a ti kezetekben a haza sorsából valami?
És ha a nap lenyugszik, mit tegyen szegény feje az úgynevezett diktátori hatalommal? Leül vele íróasztalához a fegyverletételi módozatokat megfogalmazni...
De a megrázó jeleneteket, melyek még ezután következnek, Jókai nem várta be. Kezdte már észrevenni a Heckenast bölcsességének sántikálását. Ez egyszer éppen a nagyurak közt ólálkodik a legnagyobb veszedelem. Az én életem regényében közli e napokról való emlékeit. Kár, hogy késő aggkorában, mikor már elhomályosultak és révetegek. Mondja, hogy ő maga is öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, s Csányi és Nyáry beszélték le e lépésről. Különben is  bizonytalan, sőt visszaijesztő jövő várt rá, mert noha egy uncia vért nem ontott ki az ellenségből, mégis el lehetett készülve, hogy halállal lakol a cikkeiért, ha elfogják.
Valóban a gondviselés sajátszerű műve, hogy amint másnap lehorgasztott fejjel megy az utcán, a mellette elhaladó fürhéces bricska kocsiról rászól a paraszt kocsis: – Gyere, ülj fel, Jókai!
Habozva tekint szét az utcán, ki szól hozzá, de más élő lény nincs, csak a paraszt. – Elviszlek a feleségedhez – mondja a lobogós ingű kocsis – Gyulára. Jókai megnézi figyelmesen, s Kossuth titkárára, Rákóczy Jánosra, elkeseredett politikai ellenfelére ösmer benne. De volt is most már politika! A pártoskodást, mint egy rossz álmot, elhessenté egy dermesztő fuvalom, Világos felől jövő. Veszedelemben egymásra találnak a magyarok.
(folytatjuk)