Erzsi nénit unokája, Török Dóra és az ő családja ápolja szeretettel, odaadással. Amikor bekopogtattam hozzá egy vasárnap délelőtt, derűs, vidám öreg néni fogadott, akivel úgy el tudtam beszélgetni, mintha nem is 100 év állna már a háta mögött: fiatalok által is megirigyelhető szellemi frissessége, kitűnő memóriája bámulatra méltó.
Íme, mi fér bele száz esztendőbe: 1917. február 16-án született Szentivánban Szabó András és Koncz Anna negyedik gyermekeként. A családban öt gyermek volt, egy kiskorában elhunyt. Gyermekkora boldog volt és gondtalan, mert az édesapa az utászoknál dolgozott, és fizetése volt. A családnak mindig volt két tehene, amely biztosította a megélhetést. Ezeket a gyermekek legeltették, gondozták is. Szüleire csak szeretettel emlékezik, mert nem nélkülözték az anyagiakat, mint nagyon sok velük egyidős gyerek akkoriban.
„Édesanyám nem egy negyed kiló cukrot vett, lelkem, mint sok asszony, hanem két-három kilót is egyszerre. Házunk a jelenlegi román templom mellett állott, az iskola sem volt messze. Katolikus iskolába jártam, hat osztályt, mert akkor ennyit kellett végezni. Többen is tanítottak, de most csak egy Incze nevű tanítóra emlékszem.
1935-ben elmentem szolgálni Bukarestbe, mert jól fizettek. Sokan mentünk Székelyföldről akkortájt. Egy évig szobalány voltam, takarítottam, rendeztem, s mikor elvégeztem a dolgom, a nagyságám odatett kézimunkázni, egy nagyon szép abroszt hímeztem. Közben tanulgattam románul. 1936–1940 között házvezetőnő lettem egy gazdag, úri családnál. Próbára tett a nagyságám nem is egyszer ide-oda eldugott pénzekkel, de én megtalálván tisztességesen visszaadtam neki, s megmondtam, hogy a székely lányok nem tolvajok s nem mocskosok. Talán ezért is szerették a román bojárnék a magyar leányokat, mert jókat sütöttek, főztek, megbízhatóak voltak. Mikor küldtek bevásárolni, egy listára fel volt írva minden, ami kellett a házba, s azt nem én cipeltem haza, hanem az üzlet inasa. Főztem magyaros ételeket is, mikor mit kívántak tőlem. Vasárnap ebéd után kimenőnk volt, olyankor a Cişmigiu parkban gyűltünk össze mi, székelyek. Énekeltünk, táncoltunk is néha, moziba is el-elmentünk. Érdekes módon külön gyűltünk össze mi, a háromszékiek, külön a csíkiak és külön a románok.
Amikor 1940-ben a magyarok bejöttek, vagyis a kicsi magyar világ idején, hazajöttem Bukarestből. Ugyanebben az időszakban jött át Uzonba későbbi férjem is, Fóriska Sándor, aki Tatrangból átszökött Uzonba, hogy ne legyen román katona. A magyar katonaság keretein belül csinált egy hathetes átképzést, és itt is maradt. Bátyám, Szabó András Uzonban lakott, a férjem meg nála. Ott ismerkedtünk meg, s azután 1941. március 1-jén feljött Szentivánba, összeházasodtunk, ott kezdtük meg a közös életünket.
1942. március 28-án leköltöztünk Uzonba. 1944. március 1-jén behívót kapott, és Sepsiszentgyörgyön kellett jelentkeznie. Nádassy volt a parancsnokuk. Emlékszem még ma is, hogy Uzonból kik voltak vele: Kádár Mihály, Kőműves Sándor, Szekeres János, Mezei Ferenc, Váncsa Mihály, Szennyes János. Vitték szegényeket az orosz frontra. Mikor visszaverték, Szinérváraljáig bejöttek, ott lemaradtak szeptember végén. Az uram 1944. november 19-én jött haza, éppen Erzsébet napjára.
Mikor az oroszok bejöttek, Uzonban egyedül voltam. Betörtek a Verzár kúriába, amely a Pusztán van, garázdálkodtak, hitványkodtak. Volt egy Nagy Feri nevű ember Uzonban, ő direkt vitte gazdag, módos gazdákhoz az oroszokat, hogy ott zabráljanak.
A háború után egy cseppet összeszedtük magunkat, földeket szereztünk, ekét, taligát, lovakat, szekeret.”
Azután jött a kollektivizálás, ahol rengeteget kellett dolgozni. Erzsi néni ott is rendesen elvégezte, amit rábíztak, mert ahhoz volt szoktatva. Jelenleg kollektívnyugdíjból él (520 lej), amit még az unokája családja is kipótol.
1997. június 9-én elhunyt a férje, később fogadott fia, Szabó József is, majd a menye, és 2009-ben az egyik unokája, fiatalon. Ezeket is mind át kellett élnie, meg kellett szenvednie. A sok veszteség, a rengeteg csapás azonban nem tudta megtörni: erős hite az Istenben mindenen átsegítette, és megélhette ezt a szép, kerek évszámot, vagyis a 100 esztendőt.
Kívánjuk, hogy továbbra is éljen egészségben és szeretetben, lelki békéjét semmi se törje meg.
Ambrus Anna ny. tanárnő