Még csak ez hiányzott: nem bízhatunk semmiben, senkiben. Még egy tíztonnás bombában sem. Kommentálták is: tragikus, de különben bagatell, robbanása az Iszlám Állam vezetőinek létszámát 27-tel csökkentette ugyan, de mese, hogy kő kövön nem maradt, mert maradt. Nem kérdezünk semmit, a választ egy kisebb, házi készítésű, öngyilkos terrorista hasára kötött bomba fogja megadni. Napvilágot látott az a felfedezés is, hogy a bugyi önmagában még nem fogamzásgátló szer. Elegünk van a fogamzásgátló-reklámból, szaporodjanak osztódással, nem érdemelnek mást.
A francia elnökválasztás selejtezője sokakat sokkolt. Megtörténhet, ha nem Le Pen asszony lesz a befutó, Macron lesz kénytelen a Frexittel befüstölni Brüsszelnek, ha az migránspolitikáját ily kancsal-gyermekded mód folytatja. S ha’ te, ha’! Errefel a „szabad sajtó” máris zubogja, hogy új felmérések szerint a britek többsége ellenzi a brexitet...
Autonómia. Előzetesként felidézem az 1989. december végi zűrös, boldog napok egyikét, amikor Kézdin a csavargyárnál összegyűltünk vagy húszan, eltökélt szándékkal, hogy kimutatást készítsünk frissiben kivívottnak hitt jogainkról. Hős uraink – Ion Iliescu és Petre Roman –, gondoltuk, postafordultával visszaküldik új elvárásaink listáját, jóváhagyva és lepecsételve. Lelkesek voltunk, madarat lehetett volna fogatni velünk. Amikor befejeztük, vendéglátónk, Jakabos Csaba igazgató – egykori osztálytársam – megkérdezte, gondoltunk-e arra, hogy visszajönnek még a szekusok. Jól meglepődtünk, volt, aki megbotránkozott. Nem emlékszem, szóltam-e valamit, ha igen, csak olyasmit, hogy ne fesd az ördögöt a falra. Ennyi év után gratulálok, Csaba, remélem, jól vagy, rég láttalak, rég nem láttalak. A memória az, amivel felejtünk, két-három névre emlékszem, tulajdonosait tán meg sem ismerném, mind beleestünk a meszesgödörbe, a látásunk romlott, de a vak is látja zseniális előrelátásodat...
2017. Készültségben vagyunk, mint az eladó leány. „Jól alszik az, aki nem érzi, milyen rosszul alszik” (P. Syrus). Mindenki megtette kötelességét. Tüntettünk is, már aki nem vigyázott a gyermekekre, vagy nem tévét nézett. Az illetékesek léptek. Állítják, apró lépésekkel lehet átjutni a szakadékon. Túl széles, a túloldalt próbálják magunk felé húzni. „Ez igen!” minősítést érdemlő dolog is történt: összeszedték hatévnyi jogsérelmeinket. Jó mulatság, férfimunka volt, oroszlánrészét nők végezték el. A gyűjtemény ott hever a Freedom House jogvédő szervezet illetékeseinek asztalán is, ők aztán tudnak jogot védeni!
Egy-két napilap, ha leírja, aktuális jognyirbálásaink gyűjteményét gazdagítja. A román politika számára beolvasztásra szánt tematika voltunk, vagyunk és maradunk. Fütyülnek rá, mivé válik könnyen szerzett, kezük között szétmálló országuk. Nekik az a fontos és aktuális, hogy két vállra fektessenek. Százesztendős nekiveselkedésüket csírájában elfojtani már késő, a gyökerébe kéne belevágni kapával, hogy potyogjanak róla a levelek. Belemegyünk inkább olyan játékokba, amit ők kezdeményeznek. Az idő telik, s nekik dolgozik. Román nyelvű nyomtatványokat töltünk ki. Ha családi állapotunkról kérdeznek, írjuk be magyarul: ÁRVA. Egy szó, de sok mindent elmesél. Grafikonon is egyfolytában csak lefelé suvadna sorsunk görbéje. Illusztrálhatná egy béka és egy birka is. A békát lenyelők mi vagyunk, s farkasok bújhatnának bőrébe a birkának. Olvassuk még kicsiddég Ludas Matyi és Döbrögi történetét.
Mert a jogvédők szívesebben legyintenek a tíztonnás bombára, minthogy hagynák fölemlegetni sérelmeinket. Szerintük nem halunk bele abba, hogy majd nem beszélhetünk magyarul. Kénytelenek leszünk megmutatni, igenis, belehalunk. Akárcsak Ludas Matyi.
SZURKOS ANDRÁS
