Erről van szó. Az apró lépésekkel párhuzamosan mennek az „apró” megszorítások. Az idegeinkre. Ha tovább fajul a helyzet, pszichiátriai esetté válunk, s beleharapunk a segítő kézbe. Zárt osztályra tesznek és lekötöznek.
Tartjuk még a mérkőzést, de önrendelkezés nélkül vesztésre vagyunk ítélve, a bíró is ellenünk fúj. A reálpolitika útjára tereltük a diskurzust, ha nem lesz termés, kedvezőtlen időjárással magyarázzuk. Kérdéseket teszünk fel meglévő válaszokra. Csőbe húztak. A román politikusoknak az időhúzás eltüntetésünket, nekünk eltűnésünket jelenti. Szánkba adják a szót, teljen az idő. Hogy miről és hogyan, rajtunk is múlik. Hatékonyságunk nem vágta fel a műszer mutatóját. Tragikomikus témák késztetnek beadványok, újságcikkek írására, maholnap száz „falra hányt esztendőt” igazolnak.
Türelmünk fogytán. Nyugtató tablettánál többet ér, hogy ilyent olvashatunk: „A székely szabadság napján Budapesten rendezett megmozduláson az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke hangoztatta, az autonómia nem alku tárgya, az autonómia jár. Pánczél Károly szerint az autonómia követelését egy őshonos nemzeti kisebbségnek nem szabad feladnia, a román politikának pedig fel kell ismernie, hogy az autonómia nem szeparatizmus, más jogainak a csorbításával nekik nem lesz több.”
„A Székelyföldért Társaság megemlékezésén Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész annak a véleményének adott hangot, hogy a világot ma a hazugság vezérli, például az a valótlanság, hogy a székelyek szabadok. Székelyföld a székelyeké volt és marad, most és mindörökké.”
Egy szűkebb réteg elégedett az állásával, fizetésével, társadalmi ranglétrán elfoglalt helyével. Vallja: „Nem élni, hanem jól élni” (Seneca). Túl nagy érdek nem hajtja, hogy kockázatos döccenőket vállaljon, kieshet a kerék. Vigasztal, öt perce figyellek, semmit nem öregedsz – a „jól nézel ki” életszakaszban. Ez a kiállás. Beszélhetünk kiállásról egy olyan átmérőjű csőben, amelyben csak térdelni lehet?
Csinálhattuk volna jobban, s csinálhatnók ma is – mondták a matrózok, s lehányták a rakományt. Nevezhetjük reálpolitikának akár, de ne keverjük össze a diplomáciatörténet legigazságtalanabb békéjével, mely tévedéseken, hazugságokon és elhamarkodottságon alapul. Egy szót se szólnánk, ha Jézus kereszthalálával és eltemettetésével véget ért volna a történet. Emlékezünk rá és böjtölünk, de nem azt ünnepeljük, hanem a feltámadását.
A mi keresztre feszíttetésünk Trianon. Pont, amelyhez viszonyítanunk kell mindenkori helyzetünket. Sokáig említeni sem volt szabad. Mivel vagyunk előbbre? Mondja Uram, hallgatom! Ez nem viselkedés kérdése. Hé, szomszéd, még maga van megsértődve? Milyen feltámadás az, amit nem előz meg keresztre feszítés? Ne ugorjon át semmit, ha kitüntetést vár. Ha megérdemli, megkapja, ha nem, betegséget nevezünk el magáról. Viccelődhet, még csak elkeseredettek vagyunk. De ne felejtse a közmondást: kétségbeesettel nem tanácsos tréfálkozni.
Úgy csináltuk, ahogy tudtuk, különben még itt sem tartanánk – ez is igaz. Történelmünk nem hódításról, megmaradásról szól. Fegyvertény, hogy nem tűntünk el. Hány nép kihalt! Jogunk van emlékezni és ünnepelni.
Nem csak a vitézségünknek köszönhetjük, hogy még vagyunk, s magyarul beszélünk. Akkor minek? A nyelvünknek. Ennek az istenadta ajándéknak, mely olyan, ha elfáradunk, vagy az eszünk nincs a helyén, gondolkozik helyettünk. A vakot átvezeti a túloldalra. Világörökséggé kell válnia, s maradnia mindörökké, ámen.
Szurkos András
