Alig csöng ki a telefon, máris megszólal a vonal túlsó végén a keresztségben Jézus apjának nevét viselő földim. Kissé erőtlen a hangja, tán csak nem fáradtál el már ilyen kora reggel, kérdem. Le sem feküdtem, mondja. Nocsak, régecske volt utoljára bál félszülőfalumban, s vészmadár sem hozta a hírt, hogy virrasztani kellett volna valamely gyászba borult háznál. Ejszen megellett valamelyik tehén, múltkor még büszkén mutatta a csillaghomlokú pirosat, szépen domborodott a hasa mindkét oldalán, mostanság kéne a borjúnak világra jönnie. Nem a teheny mellett éjszakáztam, nevet földim kérdésemen, most az asszony s a gyermekek rendezik az egész gazdaságot, én a föld alatt mászkálok. Furcsa beszéd ez tőle, hát óvatosan elméje állapota felől kezdem faggatni. Nincs azzal semmi baj, mondja, csak a világgal. Mert a keresztségben Jézus apjának nevét viselő földim ősei nyomdokába lépett, gazdálkodott és állatot tartott, szívós munkával művelte a földet, amit örökölt és amit még hozzá kanyarított, jól tejelő teheneire méltán lehetett büszke, de a papírmunkától sem riadt vissza, pályázott emerre, amarra, mikor mire volt lehetőség, s gyarapodott is, nem látványosan, de annál biztosabban. Minden vergődése ellenére azonban a szélte mégse ütötte a hosszát – hát elment vakondnak. Most alagútban dolgozik valahol Stájerországban, ócska kamionnal fuvarozza a földet a fúrótól a kijáratig, porban, verejtékben, lámpafénynél. Megéri? A válaszon nem gondolkodik: jól megfizetik, de nagy ára van, mondja. Nem kérdezem, mire gondol. Tudom, az jár a fejében, hogy az istállóban minden rendben van-e, s a tavaszi vetés csíráit kicsalogatta-e az eső. Meg az asszony, a megemberesedett gyermekek, idős édesanyja. Meddig? Egyelőre még, aztán meglátjuk. Hát vigyázz magadra. Te is. Majd találkozunk. Persze. Máskor. Valamikor. Ki tudja, hol. De ezt már nem mondom ki. Hátha le tudna pihenni. Este újra kormány mellé kell ülnie.
Kőhajításnyira félszülőfalumtól, a szomszéd községben a lelkész jó emberem. Ha arra vetődök, sosem mulasztom el meglátogatni őt. Faluját annyira nem ismerem, vele nem a halál, házasság, születés hármasa mentén folyik a szó. Kávé mellett a világ dolgait szoktuk osztani, és olykor behív dolgozószobájába megmutatni legújabb írásait. Vagy csak elmeséli születő elbeszélésének vázát, véleményemre mindig kíváncsi, bár maga is tudja, melyik ötlete alkalmas a kidolgozásra. A papilak kapujának nyikorgására ezúttal is szembe jön, hogy vendéget nem várt, arra nem is házimunkához alkalmazkodó viselete, mint inkább a kezében felejtett háztartási eszköz utal. Amit faluhelyen még most is keresztbe tesznek az ajtó előtt, mikor a háziak nincsenek otthon. Gyorsan szabadul a cirokvégű farúdtól, szokásunk szerint megöleljük egymást. A kinti padra ülünk le, nekünk is jusson a fűnövesztő nap simogatásából. Kávé? Persze. Szólítja is rögvest háromból legkisebb lányát, igazi hölgy lett, mióta nem láttam. Beszélgetünk, ahogy mindig. Család? Rendben. Nálatok? A lányok jól tanulnak? Ügyesek. Csak nehéz velük egyedül. Nocsak, kapom fel a szóra a fejem, s kérdezem is azonnal: feleséged? Svájcban van, néniszitterkedik. Három hónap ott, egy itthon. A tanügyet cserélte fel idősgondozásra. Tényként adja a választ, és máris áttér kedvenc témánkra. Van egy novellaötletem, mondja, egy Svédországba szakadt erdélyi házaspár, a férj gondolatai mindegyre itthon járnak, kívánja a hazai ízeket, hát rendez egy disznóvágást. Olyant, amilyent gyermekkorában látott utoljára, késsel leszúrni, szalmával megperzselni, füléből egy darabkát kikanyarítani, pohárka pálinkával leöblíteni, hurkába kolbászt tölteni, bendőbe fősajtot eltenni...
Hazafelé a hosszabbik utat választom. Arrafelé is lenne sok jó emberem. Nem hívom fel őket, váratlan sem toppanok házukba. Félek. Gondolkodni szeretnék, de minduntalan az a képzeletbeli disznóvágás jár az eszemben. Az autó szélvédőjén, mint képernyőn, játszódik le a jelenet. A pajtából ismeretlen emberek kivezetik az állatot – egy vakondot. A keresztségben Jézus apjának nevét viselő földim nekitérdel, hogy leszúrja, mellette áll a szomszéd falu lelkészének felesége a vér felfogására előkészített edénnyel. Aztán váratlanul mindketten hátat fordítanak, elindulnak az ajtó felé. A seprűt keresztbe teszik előtte.