Incze Sándor 1927. január 14-én született Angyaloson. Édesapja, András martonosi gazdálkodó volt, édesanyja Simon Berta, háztartásbeli. Szülei hamar elváltak. Édesanyja újból férjhez ment Mezei Gábor gazdálkodóhoz, aki édesapaként nevelte két gyermekét, s akit nevelt fia a legnagyobb szeretettel övezett.
Elemi iskoláit 1938-ban végezte az angyalosi iskolában. Innen került a Székely Mikó Kollégiumba. A kor előírásai szerint Brassóban tett érettségi vizsgát 1946-ban.
Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudomány- egyetem történelem–földrajz szakán végezte kiváló eredménnyel 1951-ben. Ennek köszönhetően tartották vissza tanársegédnek. Itt kezdte pályafutását, de csak az 1951–1952-es tanévben maradt Kolozsváron, majd hazatért Sepsiszentgyörgyre. Még abban az évben nőül vette Jancsó Editet, akivel 55 évet élt boldog házasságban.
Mint kezdő tanár az akkori Traktoriskolába kapott kinevezést, ahol három évet tanított. 1955-től került a 2-es számú magyar tannyelvű középiskolába, ahol 1962-ig tanított. Az utolsó itt töltött tanévben nevezték ki Kelemen József mellé aligazgatónak. Meghatározó egyénisége lett iskolánknak. Kelemen József szigora mellett jól jött a diákságnak ez a „csupa szív-lélek úriember” – ahogyan jellemezte H. F. Piroska osztályfőnökét az 50 éves találkozón. Pedagógusi alkatát szintén H. F. P. szavaival tolmácsolom: „Hozzáértéssel, jó pedagógiai érzékkel, tapintattal tanított, megértett, szeretett, óvott bennünket.”
A történelem mellett, a politechnikai nevelés bevezetésekor ún. kézimunkát is tanított, lábtörlőket fontunk, keféket készítettünk, amit minden diák odahaza használhatott.
Mint osztályfőnök, imádták diákjai, „türelmes volt, megtalálta azt a hangot, amivel tanulásra buzdított, mindig jóra intett” – emlékezett vissza Sz. M. az 50 éves találkozón.
Imádta a természetet, nagyon sok kiránduláson szerettette meg diákjaival az erdélyi tájakat, de nemcsak. Ma is lelkesedéssel beszélnek volt diákjai az 1956-os országos kirándulásról, melyet Rácz Lajos tanár úrral szervezett. De felejthetetlenek a Bodoki-tetőre, a Nárcisz-rétre szervezett évenkénti kirándulásai is.
Az elődök iránti tisztelet ébrentartása jellemezte mindig az iskola pedagógusainak törekvését. Ennek kapcsán elevenítem fel azt a kezdeményezést, melyet 1957. januárban tett az igazgatóság, miszerint az iskola vegye fel a Csutak Vilmos nevet. Erre, sajnos nem került sor, a felettes szervek figyelemre sem méltatták a javaslatot.
Incze Sándor Székely Margitot váltotta az aligazgatói székben 1961-ben, amikor az iskolának költöznie kellett a mai Mihai Viteazul Főgimnázium épületébe. Kelemen Józseffel éjt nappallá téve szorgoskodtak az új épület oktatási célokra való átalakításán, a székely ember konokságával álltak a munka mellé. Nagyszerű oktató-nevelői légkörben töltött el hét évet iskolánkban. Munkájának örömét olyan pedagógusokkal kellett megosztania, mint Dani Árpád, Albert Ernő, Szász Tibor, Kónya Ádám, Rácz Lajos, Bogdán Antal...
Szakmai tudását, mai szóval élve menedzseri adottságait a rajoni illetékes szervek is értékelték, így 1962 őszén kinevezték az 1. sz. Általános Iskola igazgatójának. Nehéz szívvel vált meg iskolájától, növendékeitől. Ennek ellenére új munkahelyét, ahol 25 évig dolgozott, második otthonának tekintette. Amint lánya mondta, „soha sem volt otthon”.
A kezdeti nehézségeket, amiről annyiszor tett említést, aligazgatója, Gheorghe Târlungeanu segítségével legyőzte, s elismert intézménnyé fejlesztette az iskolát. Az utókor talán elfelejtette, hogy a zeneiskola létrehozása, beindítása az ő nevéhez fűződik. 1987-ben nyugdíjba vonult, de a civil életben továbbra is aktív maradt. Számtalan történelmi témájú megemlékezést, előadást tartott, főleg a vártemplomi református egyházközség felkérésére. A Székelyföld vasúthálózata című munkája kéziratban maradt fenn.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett, neje oldalán egyre ritkábban láttuk a városban.
Felelősségtudattal élte le életét, pedagógusként egy-egy követ rakott le, új világot építve minden növendéke lelkében és tudatában. Igazi fény volt azoknak, akikkel kapcsolatba került. Tudta, hogy a fény csak abban válik áldássá, aki másoknak is ad belőle. Ő ezt tette!
Immár öt éve alussza örök álmát a református temetőben. Mi, növendékei, kollégái nem felejtettük el. Talán a városi tanács is felfigyel az elfelejtett pedagógusra, és egyszer posztumusz Pro Urbe díjra javasolják.
 

Jancsó Árpád