Mózes László
Jean-Claude Juncker oly szívélyesen csókolta homlokon Traian Băsescut a parlamentben, hogy e politikusok között kevésbé gyakori pillanat vált bukaresti látogatásnak legismertebb, szinte emblematikus képévé. Pedig az Európai Bizottság elnökének tegnapi romániai jelenléte, üzenete nem jelentéktelen, annál is inkább, mert a mostani megkésett Európa-napi ünnep alkalmával az ország Európai Unióhoz való, tíz évvel ezelőtti csatlakozására is emlékeztettek.
Ma ugyan már megszokottnak tűnik, de az a tény, hogy 2007. január elsejétől az EU közösségéhez tartozhatunk, visszafordíthatatlan és jelentős változásokat eredményezett politikai, gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Ám az is bizonyos, hogy az itteni, vitatható elkötelezettségnél lényegesebb Brüsszel egykori és mostani befolyása, kényszerítő ereje, hiszen Románia az EU nélkül még ott sem tartana, ahová mostanra sikerült felkecmeregnie. És ez nem a mély válságban lévő testület felértékelése, hanem annak tudomásulvétele, hogy a bukaresti politikusok bármikor sajátossá és eredetivé tehetik az itteni demokráciát, s bizony, ha nem lennének fékek, az ország s vele együtt egész társadalma roboghatna lefelé a lejtőn.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetnének az EU és bürokratikus intézményei ellen jogos kifogások, ne lehetne például szóvá tenni kisebbségvédelmi téren számos hiányosságot. Ám ebből továbbra sem következik, hogy a Románia demokratizálódási folyamatát is elősegítő testületet gyengíteni kellene, avagy netán el kellene távolodni tőle. Nem, mert az ország lakói számára egyedül az euroatlanti irányultság szavatol lassú, ám mégis látható fejlődést. Juncker egyébként jó érzékkel bókolt a román népnek, ölelkezett a pusziért sorban álló politikusokkal, erősítve a frankofón családhoz tartozás élményét. Nem azért tette, mert oly mély barátságban lenne az itteni elítélt államférfiakkal, hanem mert a gyötrődő, saját problémáit nehezen megoldó Európának továbbra is szüksége van Romániára. A parlamentben és a Cotroceni-palotában nem azért utalt a Fekete-tenger jelentőségére, mert többre tartaná azt a francia Riviéránál, hanem mert geopolitikai téren felértékelődött Bukarest szerepe, s Brüsszelben ma már úgy látják, Európa nem a brassói Fekete-templomnál, hanem a Fekete-tenger partjánál ér véget.
És bár csak úgy záporoztak a hangzatos szavak az európai irányultságról, a bátorságról és a közös jövőről, illetve a jól megérdemelt schengeni tagságról, aligha változik az a nézet, miszerint az ország uniós tagsága továbbra is inkább tekinthető jól működő kényszerházasságnak, mintsem elvek és értékek feltétlen azonosságának. Valójában mindkét fél jól jár, mi több, a Romániában élők számára a tagság több haszonnal jár, mint veszteséggel. Ez egy szerencsés állapot, már csak az Erdélyben, Székelyföldön élő magyar közösségnek kellene érzékelnie valamiféle kisebbségekkel kapcsolatos hazai szemléletváltást, ugyanis a régi beidegződések az ország nyugati irányultsága ellenére sem változtak.
