Az egyik északról jött, a másik délről.
A nő megrebbent.
A férfi teste megborzongott.
A nőn öröm hullámzott át, a férfi meglepődött.
A nő még fél kézzel elrendezte maga körül a láthatatlan dolgokat, bár remegett a lába, tikkadt a szája – eddig maga se gondolta, hogy ilyen reakciót válthat ki belőle a férfi váratlan előbukkanása –, gondolatban lesimította haját, ruházatát, de a keze nem mozdult, nehogy a férfi észrevegye, hogy készül, hogy tetszeni akar, hogy számít neki, mit lát és mit gondol a Másik, majd ajkán biztató-bizakodó mosollyal, hosszú, fekete szempillái alól beszédes tekintetét a férfi szemébe lopta.
A férfi gombolt egyet a tavaszi kabáton – ki vagy be –, önkéntelenül végigvitte kezét az arcán fültől az áll felé, hadd lám, borostás-e, már bánta a tegnapi konyakozást, mely mára mély karikákat rajzolt a szeme köré, sajnálta, hogy adok-kapok viszonyba keveredett a szomszédasszonyával, egyáltalán minden pillanatot, amit nem Ővele töltött el…
− Hogy vagy? – nyögte ki a pillanatnyilag elmésnek hitt kérdést, aztán hirtelen vér szökött a fejébe, hogy csak ennyire képes, de ebben a gyakorta elhangzó, soha őszinte választ nem váró kérdésben benne volt minden. A hangsúly, a hangnem, de főképpen a bársonyosan zengő hang kifejezte mindazt, amire a kérdés vonatkozott: Mit csináltál, mióta nem láttalak? Hogy sikerült az életed, hogy bírtad nélkülem, bírtad nélkülem, vagy soha nem is gondoltál rám? Tanácsadó voltam csupán
− Köszönöm, ahogy lehet – válaszolt a Nő tettetett könnyedséggel, s ebben benne volt minden, amire a férfi kíváncsi volt: vacakul, kornyadozom, keresem az utamat, magamat, épphogy elfelejtettelek, de lehet, hogy nem is, nem jókor jöttél a múltkor, most nagyon örülök neked, talán el kellett volna fogadnom a közeledésedet.
− Elkísérhetlek?
− El.
Mentek egymás mellett a sétányon, s beszéltek, beszéltek, egymás gondolatait kapták el félúton, egyszer csak a férfi gondolt egy nagyot, behunyta szemét, és a nő fölé hajolt. Ugyanakkor a nő is lehunyta szemét, kissé hátrabillentetve fejét. Néhány pillanatig mindketten vártak. Arra vártak, hogy a másik teljesíti be a mozdulatot, aztán – mivel annyira egyformán gondolkoztak – hirtelen mindketten visszakoztak. Szemük egyszerre pattant ki, addigra a másikat már úgy látták, mint aki soha nem tett volna kétértelmű – avagy félreérthetetlen? – mozdulatot.
– Megint tévedtem – gondolta a férfi.
– Megint tévedtem – gondolta a nő.
Hamarosan a sétány véget ért.
