keresném az álmot, miben éltünk nemrég,
hajtana hiányod, ami tényleges.
Bizonytalan léptek, kanyargó ösvények,
hegyek vonulata másfelé halad,
vess már véget végre úgy a kínörvénynek,
hogy ne válasszanak el folyók, falak.
Várj reám s megjövök, de indulni kéne,
mielőtt a vágy s a lélegzet kifúl,
sorstragédiákból kijutni a fényre,
arcod retinámon szétfoszlik, kigyúl.
Mélytitkú szakadék vonaglik közöttünk,
nem hallod, hiába szól a telefon,
sietnék, de állok, sivatag mögöttünk,
múltat a jövővel az agy egybefon.
Ablakomhoz egykor ablakkeret voltál,
kapu a kertemhez, létező csoda,
mennék az édenbe, amit varázsoltál,
csak félek, hogy egyszer nem lesz már hova...
2017, Genf