Ez a látogatás csakhamar meg is történt, s a teljes kibékülést eredményezte. Laborfalvi Róza hódító szépsége még az anyát is elvarázsolta. Nagy latba esett hitvesi hűsége és gondoskodása, melyet a forradalom alatt tanúsított férje iránt. Emellett hízelgett özvegy Jókaynénak az a hódolat és bámulat, mellyel a komáromiak adóztak a nagy művésznőnek és a nagy szépségnek, akinek termetéről és kék brokát selyemruhájáról, melyben a komáromi templomban megjelent, évek hosszú soráig álmélkodással meséltek.
A nők gyorsan megértik egymást. Ama rövid idő alatt is, míg Komáromban tartózkodtak, teljesen beférkőzött az asszony viceispán bizalmába. Különösen az nyerte meg az anyát, amitől Róza legjobban félt. A vallomás, amellyel zilált anyagi viszonyaikat föltárta, amelyek őt művészetében, Móricot pedig szellemi munkájában megbénítják. Nemhogy felhőket vont volna a vallomás homlokára, sőt, inkább a szigorúan összevont rendes ráncokat is lesimítá a szemöldök közt. „Látom, hogy okos asszony vagy – szólt menyéhez –, és őszintébb hozzám, mint a fiam. Majd meglátom, hogy mit tehetnék értetek.”
S nyomban a látogatás után nagylelkű határozatot érlelt meg, hogy Móricékra való tekintettel felosztja az összes vagyonát három gyermeke közt. (...)
Jókai élete nyugodtabb irányba terelődött a kibéküléssel, bár a szerződés, úgy látszik, csak elméletileg állapítá meg, kire mi jut. és a tényleges birtoklás, valamint haszonélvezet az anya kezén maradt. Bolondos terveket sző. Diplomáját akarja elővenni. Földbirtok vásárlását tervezi az örökségen. Miskolc vidékére vágyik, ezt szerette meg Tardonán. Ha egy kis birtoka volna Miskolc mellett, s ő maga ügyvédséget folytatna Miskolcon, pompásan megélnének ketten a feleségével. Róza asszony vétót mond a tervnek, bár Miskolc az ő szülőföldje. Irodalmi munkásságra élesztgeti kedvét, felkölti benne a szomjúságok legnagyobbikát, a dicsőség utánit.
Pesten maradt tehát, és most már csakugyan komolyan látott hozzá az irodalmi foglalkozáshoz. Mert nem szabad elhallgatnunk, hogy ő, aki a világ legtermékenyebb írói közt is elöl fog állni, éppen nem mutatkozott termékenynek eddig. Hat-hét esztendeje innen-onnan, ahogy a tollat jól bírja, és még mindig alig produkált valamit. Holott abban a tintaöntő korban van, amikor az íróféle embernek az volna a hő óhajtása, hogy mindent ő írjon tele. Még a nem hivatottból is kikívánkozik az érzések zuhatagja, s csinálja a sok makulatúra-papirost, hát aki oly kedvező viszonyok közé jut, hogy minden sorát kritika nélkül publikálhatja? A mi Jókaink, úgy kell lenni, alapjában szeretett édes semmittevésben álmodozni, mint egy keleti ember a datolyafa alatt. Jókainak és az irodalomnak szüksége volt Laborfalvi Rózára. Ez az asszony ébren tartotta hiúságát, acélozta munkakedvét, nem engedte se elcsüggedni, se elbizakodni. Zsarnoka volt, aki uralkodott felette, és jó szelleme, aki piedesztált építgetett alája.
Mint a téli zöld a hó alól, úgy támadtak apró lapocskák efemer vállalatok, Pesti Röpívek, Magyar írók füzetei. Ezek mind hoznak apróságokat Sajótól. Az utóbbiban jelenik meg a Bujdosó naplója, A csonka vitéz.
Haynau bukása után enyhült a helyzet kissé, Jókai most már teljes biztonságban, rendes dolgozószobát kap, rendes íróasztalt és rendes Cerberust, aki kétfelől őrzi, önmaga elől és a látogatók elől. Róza gondja mindenre kiterjed, hogy jó sima papírja legyen, mert csak simára szeret írni, jó tolla, jó tintája (a tintából a lilát szereti), a látogatók elé ő megy ki, egy detektív éles szemével vizsgálja meg s kérdezi ki, mit akarnak, s aztán elutasítja, ha csak nem okvetlenül szükséges, hogy beeresztessenek. Könnyebb egy tevének a tű fokán keresztülmenni, mint egy, a Jókai működési periferiájához nem tartozó lénynek Jókaihoz bejutni. Szűz Mária kötényében nem volna olyan jó helyen, mint az asszonya árnyékában. A cselédeknek nem szabad énekelni, az ajtókkal nem szabad zörögni, mert az úr ír. Még a mákot is a szomszédban töreti meg, nehogy a mozsár döngése Móricot zavarja. Ír és egyre ír. Este vagy délben mulatságnak felolvassa az asszony előtt, amit írt, az beleszól, s megjegyzései folytán igazít rajta, kihúz egy mondatot, hozzátenni javasol egy másikat, s együtt gondolkozik a férjével, hogy mi legyen a folytatás.
Így írja meg 1851-ben Erdély aranykorát, ezt a bájos regényt, amelynek hátterét a kis erdélyi udvar képezi. Apafi és neje, Bornemissza Anna, az apró cselszövények, török-magyar világ elegyesen, kedélyes és megható epizódokban gazdagon. Új hang, merész, friss fölfogása a kornak. Nem ragaszkodik szorosan a történelemhez, s nem fonja be vele meséjét túlságosan; az alakok élni látszanak, vérből valók, és megragadják az olvasót. Olvashatsz utána száz történelmet, Apafi vagy Teleki Mihály mégis csak az marad, aminek Jókai állította be.
E három kis köteten kívül a Pesti Napló tárcájában egy egész sora jelenik meg elbeszéléseinek. A kalózkirály s A varchoniták, mindenik hosszabb beszély, egyik messze levő országból, másik messze levő időkből, mind a két messzeséget szereti, mert szabadon eresztheti képzelete sárkányát; a végtelenben, az ellenőrizhetlenben érzi magát jól. Ugyanebben az évben írja meg ugyancsak e helyütt a Kétszarvú embert, egy erdélyi krónikás históriát, és megvalósítja régi tervét: A zsidó fiút, melyet még Kecskemétről küldött be verses drámának az Akadémiához, most prózában írja meg Fortunatus Imre címmel, csakhogy most még rosszabb romantikus história, s éppen nem emeli hírnevét. De baj is az? A nagy folyamok vegyesen viszik a gizgazt is, ami beléjük esik, deszkát, hordódongát, háztetőt, rongyos szalmakalapot, csak a kis kerti patakra kell vigyázni, mert egy kis szemét elékteleníti.
Ennek az évnek az elején az élelmes Vahot Imre, aki a kőből is tejet tud facsarni, az oroszok által fölperzselt Losonc város és saját javára kiadta a Losonci Phönixet, amelynek főtartalmát Jókai A láthatatlan csillag és Rozgonyi Cecilia című műve képezte. Ez volt az első magyar könyv, mely a szabadságharc után megjelent. Reményen felül ütött be, sok ezer előfizető és vevő jelentkezett, tetemes összeg jutott a jótékony célnak is.
Vahot vérszemet kapván e nem remélt népszerűségtől, egy Remény című füzetes vállalatot indított abban a hitben, hogy az majd aranybánya lesz. A Remény meg is jelent 1851 elején, de az előfizetők gyéren érkeztek. Vahot ebből, mint okos ember, kikombinálta, hogy nem ő volt a népszerű a Phönix vevőinek özönlésénél, hanem Jókai, minélfogva Jókait sietett szerződtetni a Reményhez, aki a második fél évben társszerkesztő lett, s több kisebb novellát és rajzot közölt, de a közönség most se tódult, és Vahot most végre rájött, hogy sem ő, se Jókai, hanem Losonc volt népszerű.
Mindezeket egy évben írta, 1851-ben, és még a Magyar Hírlapba is dolgozott ezenkívül. Igaz, hogy a felsorolt munkákban sok az apróság, de a rövid lélegzetű dolgok szinte nagyobb terhére voltak, mint a hosszabbak, legalább váltig szerette hirdetni, ha a kiadók vagy szerkesztők, nagy elfoglaltságára hivatkozva, legalább egy-egy nyúlfarknyi dolgot kezdtek tőle kuncsorogni.
– No, persze. Egy órásboltban fordultam meg a minap. Kérdezem az órástól egy nagy klepszidra aranyóra árát, mondja: nyolcvan forint. Aztán egy piciny, krajcár nagyságú órát veszek a kezembe: Hát ezt a fityfirittyet hogy adja? – Százharminc forint – feleli a mester. – Megbolondult? Hiszen a negyedrésze se az előbbinek! Éppen azért – feleli az órás –, kétszer annyi ideig kellett vele piszmognom.
Ez apróságok egy része a Csataképek és a Bujdosó naplója címmel terjedt el a közönség minden rétegében, amely a sorok közt való olvasást kezdte megszeretni, s különösen a forradalmi dolgok után kapkodott, mintegy dőzsölve saját fájdalmában. 
Pákh Albert egy idő múlva ismét Graefenbergbe lévén kénytelen elmenni, azalatt Jókai szerkesztette a lapot, növelve a lap tekintélyét és az előfizetők számát. Az akkoriban legizmosabb fiatal tehetségek dolgoztak bele, úgyhogy csakhamar versenyen kívül állott az összes szépirodalmi lapok között, s ezt a fölényét ötven éven át megtartotta. Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Vajda János támogatta, Arany János is itt közölte egy-egy versét, Tompa Mihály, Lévay József, Szilágyi Sándor gyakran küldi be poémáit, Szász Károly sokat ír bele. A közönség kedvezőn fogadja, s a török–orosz háború alatt tizenkétezer példányban terjed el. A primitív gólyás házikó és a csibukozó bácsi, amely a címlapját ékesíti, majd minden magyar családnak kedves ismerőse lesz.
Ismeretterjesztő iránya mellett az egész család kielégítésére törekszik, volt benne vers, novella, hasznos tudnivaló, az aktuális eseményekről néhány kép, de a legfőbb vonzerejét Jókai negyven-ötven sornyi humorisztikus heti szemléje képezi, amelyet Kakas Márton levelei címmel írt. Kacagtató, humortól duzzadó olvasmány volt ez a hét eseményeiről, néha csak egy színházi előadásról, de olyan modorban és olyan oldaláról, hogy a vidéki olvasó is érthette és élvezhette. Sőt, még a Szerkesztői Üzenetekből is mohón olvasott, és várva várt rovatot tudott csinálni elmés feleletei­vel, amelyek mintegy sejtetni engedték a küldeményt. Valakinek azt feleli: „Ki-ki egye meg a maga anekdotáját.” (Ebből aztán érteni lehet, milyen természetű lehetett az adoma, amelyet beküldött.) Egy másik ezt a választ kapja:
Mathetidesz pajtás, ucscseg isten, rosz te magyar vagy.
Nyilvánvaló ebből, hogy Mathetidesz uram görbén esztergályozott hexametert küldött be az újságnak.
Mikor Pákh meggyógyult, és átvette a tényleges szerkesztést, Jókai akkor is megmaradt a Vasárnapi Újság rendes munkatársa. Pákh maga is jóízű humorista lévén, a szerkesztői üzeneteket Jókai nívóján tudta tartani, de Kakas Márton leveleit senki sem bírta volna pótolni, még közel hasonlókkal sem. Heckenast tehát külön ezerkétszáz forintot fizetett a rendes munkatársi díjon fölül, ha minden számban egypár sor Kakas Márton lesz.
(folytatjuk)